Latabár....

.....a Latyi.

Valahogyan így becéztük a gyerekkorunk idején, és rengeteget nevettünk mókáin a Tesóm és a többi fiú társaságában. Próbálgattuk hogyan kell a monoklit viselni, de sehogyan sem akart a helyén maradni. Azután a hiábavaló sok gyakorlás után, nagy bölcsen kiokoskodtuk azt a történetet, hogy biztosan oda ragasztották valamivel a Latyinak, és azért nem esett le. Hát akkor csak ennyire tellett a bölcsességünkből. Nagyfiús korunkra valahogy mi is megtanultuk a monokli viseletét, amit valami drótféleségből gyártottunk a magunk számára, a lényeg, hogy méretre készült, üveg nélkül természetesen, de néha akkor is lepottyant. Szóval olyan elegánsan, és magabiztossággal nem sok ember tudta a viselni a "fél szemüveget" mint Ő. Ha most meglenne a Nagyapámé és megpróbálnám felrakni, bizonyára sokak ajkára mosolyt csalnék, vagy az arcukra fagyna a mosolyuk. Nézd a Pasast, elfelejtette bevenni a bogyóját. Milyen bogyót? Kérdi a másik. Hát, a dilit, amit néha én is elfelejtek.