Kerekek....

......ide illik az idézet.

Aki viccesnek tartja az életet, az gondoljon a poénra.
A Lajos albumában leltem a képre.

Kunadacs....

..... Kun-Baba.
Talán két hete is már, amikor egy szombati napon arra jártunk a feleségemmel, hogy a régen látott kedves barátainkkal találkozzunk, és váltsuk egy pár szót, az idő közben történtekről. A faluba érve szemrevételeztük a takaros és szépen rendbe tartott parkot, megcsodáltuk az egy hete felavatott „fából faragott kun babát”. Azt gondolom, idézőjel használatára van szükségem, mivel anno, a szobrokat valójában kőből faragták, és talán a „kőemberek” kifejezés is megfelelő, találó szó az elnevezésükre. A szobrok eredete nem ismert. Kik alkották? Máig rejtély. Az idő vasfoga nem kímélte az ezer évnél is idősebb alkotásokat, melyek, mint a végtelen legelők néma tanúi egészen a Mongol sztyepp vidékig megtalálhatóak, őrzik a látottak titkát és alkotóik szándékát. Az idő homálya eltakarja történetüket. A tudós emberek többféle módon próbálták magyarázni a bálványszerű szobrok hagyományát, de csak feltételezések vannak. Logikusnak tűnhet, hogy jelentős személyek kőábrázatát készítették el, és állították a halmok tetejére. A szobrok állandó motívuma, és minden esetben megtalálható a csésze formájú ivóedény, mely bizonyára azt jelzi, hogy valami ivászatnak is jelentősége volt a szobrok állításával kapcsolatban. Hiányos ismereteim tárházából csak ennyire futotta, de én nem is vagyok régész, se tudományos munkatárs, így inkább befejezem, mielőtt elveszítem a fonalat, és valami badarságot írok.
Viszont bátran merem ajánlani minden arra látogató és a falun átutazónak, hogy álljanak meg egy kis időre, és nézzék meg a szépen faragott, fából készült szobrot. Kedvcsinálónak egy–két fotót mellékelek a leírtakhoz, és azok számára, kiknek nem áll módjában a környéken járni.
S a titkok titka, hogy ez egy különleges falu, itt vendéglő is található meg presso.

itt még hat kunadacsi kép található

Találkozások...1

.....találkoztam „Svejk” -el!

Napjainkban történt, és nem az első alkalommal. Az első valamikor nagyon régen, még igencsak iskoláskorú lehettem, az évszámra már nem emlékszem, de biztos, hogy az 1950-es éveket írtuk. Valami olyasmire emlékszem, hogy valami nagyon fontos aktuális csavargási ügyben koptattam a járdák aszfaltját, amikor találkoztam egy barátommal, aki éppen szembe jött velem. Közönséges találkozásnak nem nevezhetném a dolgot, mert messziről látható volt az arcán valami vigyorféle, és néha hangosan felkacagott, mit felkacagott, – szabályosan felröhögött időnként, és a szeméből a könnyeit is törölgette néha. Na, mesélj! Mitől van ilyen jókedved? Hozzá kell tennem, ifjúkorunk nagy áldása, (itt minden ifjúra gondolok), a mindenen kacagás korszaka volt. Mindenen tudtunk nevetni. A felnőttek sokszor értetlenkedve néztek ránk, és lehet, hogy a szüleinkben felmerült a kérdés, esetleg orvoshoz kellene vinni a gyerekeket? Miután a barátom elmesélte, egy kölcsönkapott könyv egyik oldalán olvasott rövidke epizódot, bizonyos Svejk nevű derék katona történetéből, hát én is kacagásra fakadtam. Azon nevettünk, hogy Svejk azon megjegyzésére „őfelsége a császár falon függő képét le xarták a legyek”, miért őt, és nem a legyet vitte el a titkosrendőr a fogdába. Az igaz viszont, honnan tudhatná a légy, hogy mire nem szabad pöttyöt rakni a „Kehely”-hez címzett fogadóban? Egy hétig volt még nevetés tárgya a légy pöttyök a képen, mert nem volt ideje tovább olvasni a történtet a barátomnak. Egy másik nagy nevetésre ingerlő epizód; mikor Svejk a cellából kiszól a fegyőrnek, hozzanak neki egy vekkert, mert reggel kihallgatásra kell mennie, és aggódik, hátha elfelejtik felkelteni. És mi? – tovább kacagtunk. Most, a visszaemlékezés alkalmával én magam is csodálkozom, hogy miért nem tudunk ma már akkorákat nevetni. Kissé irigylem az akkori magunkat, mostanság egy széles mosollyal is megelégszünk akkor, mikor nevetni kellene. A könyvet több alkalommal is olvastam, és ma is nevetek, mosolygok közben. Tán öt éve olvashattam utoljára. Azért vált aktuálissá újra a Svejk úr, mert a fiam egy halom fotóval lepett meg, amik egy kirándulása alkalmával készültek nem is olyan régen. A képeket nézegetve, egy ismerős alak tűnik fel némely képen, és rögtön felismerhető kiről is van szó. Így találkoztam újra Svejk a derék katonával, sajnos csak fényképen, mert ha én is ott vagyok, bizonyára iszogattam volna egy pár stampedli sligovicát, a találkozásunk örömére. Sűrűn emelgette a poharat, de ez nem akadályozta a trombita játékát, és annak színvonalát. Nagyon jó zenész az elbeszélések szerint. A helység neve Bük, és arató verseny apropóján, sok a vendég. Panasz pedig ne légyen, mert innivalók, meg mindenféle igazi paraszti ételek sokasága kerül terítékre, ami lecsúszik, eltűnik a vendégek gallérja mögött. Az elégedett vendégek „jövőre újra jövünk”, jelszóval távoznak. Talán a kelleténél többet írtam, mint amennyi e pár kép magyarázatához szükséges lenne. Szerintem jó is így, képzeljétek el, mennyit irkáltam volna, ha esetleg egy vendéglőben Svejk társaságában söröt iszogatva, meghallgatom történeteit. Az album képei még szaporodni fognak.

a többi kép, itt látható

Kérés és felhívás....

......ha esetleg tud valaki segíteni?

Tisztelt olvasóim, bizonyára sokan forgattátok és olvastátok a június 23. –i „Pesterzsébet" újság lapjait. Megragadta figyelmemet egy rövidke felhívás, „Édesapám kollégáit keresem!” címen, mely egyben egy rövidke ismertető és segítség kérés. Minden találkozás egy-egy régi ismerőssel, a sorok írójának bizonyára felbecsülhetetlen értékkel bír majd, a sok elmúlt év, és a sok megtett kilométer után. Sajnos én csak e pár mondattal, a felhívás közzétételével, és esetleges más kapcsolatai révén szerzett információval, tudok segíteni. Esetleg találunk valami régi ismerős nevet mi is, esetleg életük, sorsuk alakulásáról közölhetünk valamit. A Naroda család, ismerős a feleségemnek, de a nagy bontások után, mint oly sokaknak, további sorsuk ismeretlen maradt. Még mi is, itt helyben (az idősebb generáció), alig találunk a régi játszótársakra, és milyen jó, amikor előkerül valaki, és egy nagyot beszélgetünk.
Ismeretlenül: Dévényi Dénes úrnak és ismerőseinek, jó kedvvel, erőben és egészségben eltöltött találkozásokat kívánunk.

Még mindíg zöldek a HÉV szerelvények.

...zöld a fű, zöld a HÉV, csak a híd topis egy kissé!

Utolsó kép a Tesómról

no comment

A rajt után.....

.....mind a kettő jól kezdi.

A Combino nem úgy indult mint aki kezdő. Sajnos a befutót nem láttam.

Felhívás „hobók” számára….

......ha, elvétve lennének még ?

Na, fiúk! Mondaná az illetékes, ezek a csövek nem a csőlakók számára készültek és ezt vegyétek figyelembe. Teljesen alkalmatlanok arra, hogy, mint jogtalan lakás foglalók a csövek belsejében rendezkedjetek be, mint ottan lakó egyedek. Folyóvíz nincs, csak abban az esetben, ha esik az eső, igaz ívásra a ti szervezetek számára alkalmatlan, a mosakodás meg nem fontos. De a legnagyobb probléma mégis az, hogy egy darab kocsma sincs a szerelvényen, tehát a szomjhalál esete kerülget majd benneteket, és még a csövek is zárva vannak !!
A „hobok” tehervonatokon szoktak utazni jegy nélkül, és Amerikában alakult ki ez a rossz, csúnya szokás, néha fizetség gyanánt el kellet viselniük, hogy a vasutasok elverik őket. Én a pia hiányától való félelmem miatt nem lettem "hobo".

Mi ez ?

Tán, csak nem egy csigaház belülről?

Kövek.....

....zöldek.

Mennyi ember fotózhatta, ezt a rengeteg követ? És mennyi ember koptatta ily simára a járó köveket, szinte olyan fényesek mint ha valaki még polírozná valami szerkezettel. És a zöld! A két dolog nagyszerűen illik össze, kár lett volna nem fotózni. (Adria)