 |
| A középső rész helyhiány miatt kimaradt. |
 |
| A mutatványos bódé kijelölt helye a térképen. |
 |
Ki hallott már ilyen badarságot? Még hogy Vitéz László szögre akasztja a palacsintasütőt, híresztelte egykoron valami bolondos alak. Én máig nem hiszem el, hogy ezt tette volna.
„ Szervusztok Pajtikák” — szinte ma is hallom füleimben a köszöntést és azt is, hogy mit válaszolt volna Vitéz László.
Nem én, nem akasztom szögre, míg a füttyös ördög a fekete nadidrágjában sétafikál, addig neki nem lesz nyugta. Én vagyok a Vitéz László, jövök én még Henrik-bácsival, azt jól elagyabugyálom a suvickos pofájút a „nagymamucikám kedvenc báli legyezőjével” mert így nevezi kedvenc palacsintasütőjét. Ha nem tudnánk jönni, akkor tegyetek valamit a lejátszós szerkezetbe, és mi egyből a képernyőn leszünk. Ha elejtem véletlen a palacsintássűtőt, akkor sincs baj, mert ott a göcsörtös furkósbotom, és azzal folytatom. Kap olyant a kobakjára a suvickos képű, hogy lejön még a fekete Schmoll-paszta is a feje búbjáról. Azzal szokta kenegeti mindig magát azt gondolván, hogy minél feketébb és fényesebb a feje, annál ijedősebb lesz a Vitéjz Lájszló. Hát, egy nagyot téved, mert előadás el nem marad agyabugyálás nélkül, azt garantálom.
Valamikor az 1940-es évek végén, mint kisgyerek én is sokszor álltam a népligeti bábosszínház palánkjának külső oldalán. Olykor-olykor előfordult ilyen is, mivel üres zsebeimben kotorászva még véletlenül sem akadt egy 50 filléres a kezem ügyébe. „Tessék - tessék! Katonáknak, gyerekeknek 50 fillér, felnőtteken egy forint! Kezdődik az előadás!” — szólítgatta az arra sétálókat a kikiáltó. És valóban elkezdődött, én pedig hallgattam az előadást, és élveztem az adok a suvickos popfikájára szöveget. Ott mindig győzött az igazság, és nem ment haza senki keserű szájízzel, hogy tán valami ártatlant esetleg igazságtalanság ért volna. László mindig tudta mit kell tennie, még a molinári-bácsi sem úszta meg a dolgot.
Az 1950-es években számolták fel a mutatványosok bódéit, és szűnt meg a népligeti vurstli. Ez a nem tudom milyen apropóból született idióta ötlet vetett véget, az 1926 –tól sok ezer gyereket, felnőttet szórakoztató bábos dinasztia népligeti előadásainak. Szerencsére, Kemény Henrik nem adta fel, és Ő volt az egyetlen, aki mint mutatványos továbbra is életben tartotta Vitéz Lászlót és társait. A gyermekeink mázlija, hogy ezek az előadások idővel rögzítve lettek. Nem csak a fiaink, de az unokáink is, nagyokat kacagnak a mai napig, ha éppen egy Vitéz László előadáshoz van kedvük.
Számomra Kemény Henrik bácsi, és Vitéz László soha nem hagyják abba a játékot, és a suvickos pofájú ördögfajzat is bőven ad munkát a palacsintasütőnek, a mesék nem mehetnek nyugdíjba.
Kemény Henrik és őseinek népligeti „Bábosbódéját” 1989-ben felújították, és díszelőadást tartottak benne. Sajnos azóta nem volt több előadás, hogy a bódéból mi maradt az utókorra azt nem tudom. Amikor egy kissé melegebb napok következnek, majd ellátogatok arrafelé azt remélve, meglelem a helyét, és Kemény Henrik tiszteletére, majd elkattintom a masinámat egy fotó erejéig.
