Meleg van!

De még mennyire.

Emberek, ma nagyon meleg van, holnap is az lesz, pontosabban fogalmazva már majdnem izzadok. Sokat kell inni, mondta a „nagytudású” a TV képernyőjén, és összehúzott szemekkel még hozzáteszi. De semmi alkohol! Ebben a pillanatban egy papír fecnit tart a szemem elé a drága jó feleségem, amin mindenféle tételek sorakoznak egymás alatt, miből, mennyit cipeljek haza a boltból. Mint ahogyan egy jó férjhez illik, már indulnák is, amikor csendesen még hozzá teszi, és egy csomag vizet, ami enyhén szénsavas, azt se feledd mivel elfelejtett felírni (sört nem említett az sincs felírva).

A boltnál a bevásárló kocsi használatához egy százast kotorászok elő a zsebemből, amikor hozzám lép az ügyeletes ácsorgó. Illendően köszön, és felajánlja, hogy amikor visszajövök, majd ő a helyére tolja a kocsit, és csupán annyit kér cserébe a fáradozásáért, hogy adjam majd kölcsön neki azt a százast.

― Mire? Kérdem.

― Mondja, maga nem érzi ezt a nagy meleget? Minél előbb innom kell egy felest, hogy lehűtsön, mielőtt még rosszul leszek, már csak egy százas hiányzik, hogy fogadjon a csapos.

― Elmagyarázom neki a Dr. Nagytudású jó tanácsait.  

― Nem ért az hozzá, csupa badarságot mesél. Tudja én fizikatanár voltam, mielőtt önként jelentkeztem egy tudományos kísérlethez, ami a „pijálás” káros hatását vizsgálta. Én a tudomány áldozata lettem, mert oldhatatlan a kötődésem a „pijához”. Igazándiból nem vagyok én alkoholista, csak hát a megszokás, meg a kényszer.

― Még most sem értem, miért hűtené le magát egy feles?

― Mondja, maga nem járt a fizika órákra?

― De, még szerettem is néha.

― És mégse nem tudja miért hűt a szesz. Hát, amikor a kezére fröccsen egy kis benzin, akkor olyan érzése lesz, mintha ottan hidegebb lenne a keze. Ez attól van „kérnémszépen azt a százast", mert a benzin párolog, és a párolgás az hő elvonással jár. Naszóval, ilyent csinál a szesz is, párolog, csak lassabban. Lassan hűt az igaz, de nem lesz melegem a következő felesig.

― Rendben, megkapja a százast, de nem felesre, inkább azt mondanám, a fizika óra díját fizetem meg. Megköszönöm oktatást is, mivel eddig a sötétség homályában ténferegtem, ami a fizikai tudományokat illeti. Most már sokkal okosabb vagyok.

Utóirat:  75 százalékban igaz a történet, általában 50 % vagy annál kevesebb szokott lenni.
Ez egy töredelmes vallomás, ami szintén bizonyíték a nagy melegre.

Másokkal is történt hasonló.
„tojpli” írta:       
Gondolom meglepődtél mikor elkezdte magyarázni, hogy mit és miért. Aranyos lehetett a pali. Én is jártam hasonlóképpen a T-nál. Véletlenül olyan kocsival jöttem ki, amit én is úgy találtam százas nélkül. Azt kérte el egy bozontos arcú. Mondtam persze visszatolhatja, de nincs benne lóvé. Képzeld már tolta is. Megsajnáltam meg amúgy is adok ha úgy ítélem meg, mert ma Ő holnap én. Mindenkivel megtörténhet. Kifaggattam. A Francia öbölnél lakik egy sátorban. Amíg dumáltunk a százas mellé egy hölgytől kapott egy üveg szénsavas vizet. Köszönte mindkettőnknek és már itta is.
Mi pedig kedves "tojpli" megköszönjük a történetet.
.

A háromujjú ember

Erzsébetfalván elfogtak egy háromujjú embert
három társával együtt.
A rendőrség azt hiszi, hogy Kilián Bélát fogták el, akit Köhler Zsuzsa meggyilkolásával gyanúsítanak.

— Az Est tudósítójától —

.1926. április 29.

Néhány nappal ezelőtt jelentette Az Est, hogy Gödöllőn és környékén egy magát rádió-mérnöknek nevező állítólagos Kilián nevű ember rádiószerelés ürügye alatt sorra fosztogatja az ottani lakókat. A rendőrség azonnal megindította a nyomozást, a Szathmáry- detektívcsoport tagjai naponta erősen keresték-kutatták a főváros egész területén ezt a Kiliánt, országos körözését is elrendelték, azonban sehol nyomára nem akadtak. Ennek a Kilián Bélának az az ismertető jele, hogy egyik kezén három csak ujja van és azt a bejelentést kapta róla a rendőrség, hogy abban az időben, amikor Köhler Zsuzsát meggyilkolták, három napig nem mutatkozott a lakásán. Mivel a rendőrség azt is megállapította, hogy ez az ember már több nőt kifosztott, alapos volt a gyanú, hogy része lehet Köhler Zsuzsanna meggyilkolásában. Hiába nyomozta azonban a rendőrség, hiába kutattak utána az ország egész területén, nem lehetett kézre keríteni. Ma hajnalban az Erzsébetfalván az egyéb ügyben nyomozó detektívek egy gyanús külsejű embert fogtak el másik három társával együtt. Ennek a gyanús külsejű embernek is három ujja van a jobb kezén, úgyhogy a rendőrségen nagy izgalmat keltett ennek az embernek az elfogatása, mert azt hitték, hogy az elfogott ember azonos az ál- rádiómérnök Kilián Bélával.

A négy embert beszállították a főkapitányságra, megkezdték a kihallgatásukat, de még a nevüket is tagadták. A rendőrségen most folyik annak a megállapítása, vajon a háromujjú férfi azonos-e a keresett Kilián Bélával, és hogy nem a most elfogottak között kell-e keresni Köhler Zsuzsanna gyilkosát.

A Parkőr I.

Talán sokan emlékeznek az „Égígérő fű” című filmre, melyben az aranyos nyugdíjba vonuló parkőr szerepét Poldi bácsit, Rajz János alakította a filmben, — „jaj az a szép zöld gyep, jaj az nagyon fog hiányozni nekem" mondogatta. Nem is oly régen megtaláltam a Rajz János alakította parkőr képét valahol, és eszembe jutott egy másik kerület, egy másik park őre, kinek emléke szintén kedves maradt a mi számunkra.
A „Mi” a gyermekkori barátok, és jómagam.


A hely, egy másik kerület központjának közismert tere volt, közepén egy hatalmas templommal, sétányain kopott padokkal, és köztük füvesített részekkel, ahol napközben a hivatalos közeget egy parkőr képviselte, aki egyenruhát viselt a hozzá illő sapkával. A sapka formája, nem sokat változott az 1945. évi nagy világégés előtti viselet óta, és az utána következő évek alatt. Sétabotja is volt, de ne gondoljátok, hogy valami hétköznapi civilek számára gyártott, és boltban kapható divatozás céljára használatos. Nem. Ezt a ruházatához illő, hivatalos jelképnek számító munkaeszköznek is nevezhetnénk. A fogantyú kézbe illő szabályos, akár a többi sétabotnak, csak ami utána következett az volt rövidebb a kelleténél, de a hiányzó részt, a végét, valamiféle szurka-piszka szerűséggel pótolták, amit valójában egy vastagabb kihegyezett drót képviselt. Hivatalos sétái közben néha belebökött az eldobott cukorkás papirkák darabjaiba és az eldobált csikkekkel együtt, az őszi lombhullásig még a ritkán hulló faleveleket is felszedegette vele, és amikor a szurka-piszkára már nem fért több, akkor elsétált a szemetes kosárhoz és letisztította a botja végét. Mi is kijártunk naponta a térre, csak éppen nem a hivatalos ügyek intézése céljából. A gyerekszoba hiánya volt az oka. Mi azt, csak hírből ismertük, ezért aztán a tér lett a gyerekszobánk, igaz az ismereteinkből imitt-amott, egy-egy bekezdés hiányzott, de élettapasztalattal, egy kicsit jobban el voltunk látva a kelleténél. Azért a sors részben kárpótolt minket, voltak közöttünk valódi gyerekszoba tulajdonosok, igazi és valóban csinos, németül beszélő nevelő növel. Ezek a fiúk a jó neveltség, és a műveltségi ismereteiket két kézzel szórták elénk, csak fel kellet csipegetni őket. Én olyan szorgalmas voltam a 10 vagy 12 évemmel, hogy mindenáron különórákat akartam venni a Franciska kisasszonytól, aki egyik barátomat tanította, de sajnos nem kaptam tőle ösztöndíjat. Pedig én, hogy szerettem volna valamit tanulni tőle. Valójában mit? Azt én már nem tudom, de valamire csak meg tanított volna, hiszen fiatalon még fogékony az ember. Óriási erőfeszítés, és töretlen akaraterőm segítségével, sikerült annyit megtanulnom németül, hogy csókolom a „kisztihandját” kedves Franciska kisasszony. Azután már csak így köszöntem minden találkozásunk alkalmával azt gondolván, ezzel imponálok a hölgynek. Egy alkalommal, már-már azt hittem itt a nagy lehetőség, hogy csókkal illessem a hölgy kacsóját, amikor is megállt mellettem, és én bátorító mosolyt véltem felfedezni ajkai vonalán. Szerencsémre mielőtt még a keze után kapkodtam volna, újra felemeltem a fejem a tekintetét keresve. Mit mondjak, a hölgy tekintete elsiklott a fülem mellet, és távolabbra fókuszált csodás szemeivel. Megfordultam, kíváncsi lettem, mi is lehet az, ami ennyire a felkeltette figyelmét? És mit látnak szemeim, azt a vén Pista urat a szomszéd házból, aki talán már a 23.-ik évét is elhaladta. Flancos gojzer varrott cipővel a lábain, az akkor divatba jött csőnadrág, elegáns kétsoros zakó, fehér ing, csicsás nyakkendő, és a haja brillantinba úszott. Franciska rebegett felém egy Pá-aranyost, és szinte trillázva suhant el a Pista úr irányába. Fel is tettem a kérdést magamnak, mit szerethet egy ilyen aranyos nő, egy ilyen vén palin.
Amint túljutottam a csalódás okozta krízisen, a második rész következik.

KISFRÖCCS

    Erzsébeti rég volt kocsmák, minden kisfröccsének  emlékére.

  Az alábbi kétszemélyes történet még az 1930-es években kezdődött, és a háború okozta járatkimaradások kényszerszünetét leszámítva, egészen a "KORONA" vendéglő államosításáig, 1950-ig tartott. Nagyon szerény és egyszerű a történet, amit a szereplők egyike, az Apósom mondott el 1966-ban, mikor az utolsó lakó is elköltözött a bontások kezdete előtt. Akkor már két éve én is lakója voltam a háznak és ismertem, talán meg is szoktam a Baross utcából kanyarodó villamosok kerekeinek csikorgó hangját, mikor a végállomás megállójához befordultak. Különös volt, hogy a vekker csörgése helyett, egy villamos szerelvény zöreje és hangjai ébresztettek reggelente. Egy idő után megszoktam és nem zavart, idővel azonban a vekkert újra munkába kellett állítani, félő volt, hogy szép álmok esetén megfeledkezem a munkahelyemről. Volt egy szerelvény, mely minden este az utolsó fordulójának befejezésekor, a záróra után érkezett végállomásra. A beforduló szerelvény hátsó kocsi lépcsőjének alsó fokán, a történet másik szereplője, egy nyakát nyújtogató kicsike emberke, a kalauz volt látható, aki egy kissé izgatott tekintettel nézegetett a vendéglő bejárata, és annak félig lehúzott redőnye felé azt figyelve, hogy látja-e a vendéglőst, a Janit. Mikor megpillantotta a bejárat ajtajánál várakozó és az ajtófélfának támaszkodó alakot, a tekintete megváltozott, nyugodtabb lett, az arcán pedig egy kis mosoly villant, és a lassú mozgásban lévő kanyarodó villamos lépcsőjéről leugorva, elindult a bejárat felé. Megvárta. A Jani mindig megvárta. Jó időben, rossz időben, vagy kint, vagy bent, évekig várt 10-20 percet a záróra után, tudta, hogy a kalauz munkájának befejezése, és annak fénypontja következik, egy „KISFRÖCCS”! Soha nem kért egynél többet. (micsoda jellem). A Jani bement kimérte a bort, és kezében a pohárral megvárta, amíg a söntéspulthoz ér a kalauz és csak akkor nyomta meg a szódásüveg kallantyúját. A szódavíz erős sugara felkavarta a bort és heves pezsgést indított a pohárban. Kis idő múltával a pezsgés csendesedett, alábbhagyott, majd láthatóvá vált, amint pohár aljáról, oldaláról, egy-egy apró buborék leválik, és lassan elindul a felszín felé, és ott, egy alig hallható csendes hang kíséretével semmivé válik. A kalauz szerette ezeket a pillanatokat, nézni a felszálló buborékok látványát, és közben beszélgetni hajdan volt szerelmekről, családról, gyerekekről, és az élet érdekes fordulatairól. Miután, nagy élvezettel megitta a pohár tartalmát, ajkát körbe nyalta nyelvének hegyével, és csettintett egyet. Háláját nyilvánítva megköszönte a Jani türelmét, és jó éjszakát kívánt miután meghallotta a villamos vezetőjének a csengetését, aki így juttatta tudomására, hogy itt az indulás ideje. Indulnia kellett, hogy az előírt időre a remízbe érjenek, mert ott alszanak a villamosok. Későre járt, a kalauzt otthon várta a családja, és a jó feleségek gondoskodásának bizonyítéka, az asztalra készített tányér és kanál, a késői vacsorához. Gondolom, gondoskodtak a villamosokról is, számba vették őket az arra kijelölt illetékesek, hogy ne hiányozzék a sárga kocsikból egy se a hajnali induláskor. És mint mindig, eljött a következő nap, a kalauz csengetett, a vezető elindította a villamost, és kezdetét vette az első forduló. A végállomásra érve a kalauz kihasználta rövid pihenőidő adta lehetőséget, és a vendéglő ajtajában megállva, szemével megkeresve a tulajt és köszönt neki, majd csak ennyit mondott …. Jani úr kérem, este jövök! Töprengtem a történeten, … kisfröccs, kis öröm, …. és jól végződik a nap egy kisember számára. Szóval, becsülni kell a kis örömöket, a nagyoknak, általában böjtje van

A történetet nem nagyon színeztem, amikor az apósom elmesélte,  rövidke jegyzet is készítettem, mert akkoriban annyira tetszett. Több alkalommal is megkértem az ismétlésre és hasonló történetek elmondására, de balga fejjel azokról már nem készítettem feljegyzéseket. Aki nem hiszi, hát hívja fel a Janit telefonon, itt a korabeli telefonkönyvben megtalálja számát, és még egy kisfröccsöt is rendelhet.

KORONA VENDÉGLŐ 1

A KORONA vendéglő 1

Voltak érdekes, szomorú, és kedves mozzanatai a „Korona” vendéglő történetének, mely a pesterzsébeti Baross utca 95. és a nagyobb része, a Nagy Sándor utcai oldalon húzódó sarokház volt. Több helységgel is rendelkezett az épület: söntés, étterem, táncterem, és természetesen a kerthelység, ahol ráccsal elválasztott boxokban, a piros fehér kockás abroszokkal terített asztalok sorakoztak vendégekre várva. Bálok és különböző rendezvények alkalmával zenekar muzsikált. A Hadastyánoknak külön termük volt. A Hadastyánok: „a kiszolgált katonákból alakított társulatok, melyek kölcsönös segélyezést és tagjaiknak tisztességes eltemetéséről való gondoskodást tűzik ki fő céljukul”. A teremben mindenféle más egyesület és szervezett is tartott összejöveteleket, előre egyeztetve a többiekkel, hogy ne ütközzenek a programok. Ott őrizték becses relikviáikat, a falra függesztett zászlók, képek, sisakok, régi egyenruhák, kitüntetések megmentett becses darabjait, nyilvántartásokat, iratokat. 1948-ban, a hatóságok a nagyobb helységeket lefoglalták, és lakásokká alakították. A söntés megmaradt 1950-ig, és miután azt is államosították, munkásszállót alakítottak belőle mivel nagy alapterületű helység volt. Az államosításkor elhordtak minden értéket a vendéglőből, és e tárgyaknak is nyoma veszett. Zűrzavaros időszak volt az akkoriban, nem illett kérésekkel fordulni a hatóság embereihez, hogy pl: minden asztalt azért ne vigyenek el, mert néha ebédelni is szokott a család. A problémát az okozta, hogy akkoriban a kimondottan vendéglő céljára épített házakban a tulajdonos lakásához nem tartozott külön konyha, a vendéglő konyhája szolgált az ott lakók számára a főzés céljára. Szünnapokon csak a család igényeinek kiszolgálására vették igénybe, mivel a többi napokon a vendégek számára készített ételek, fogások valamelyike volt az ő számukra is, a mindennapi. Szóval az elvtársak reggel megszállták tízen a vendéglőt, és vitték volna a nagyasztalt is, a konyhához tartozó minden kellékével együtt: az összes edényt, fedőt, fakanalat, köztük azt is, amivel a Nagyi fegyelmezni szokta az unokákat, illetve néha rácsapott a fenekükre. Azzal viszont soha nem keverte a babgulyást. A kanalak, villák kések, szintén a ládába került, csak hosszas vita után hagytak egy pár darabot. Közben kétszer is átvizsgálták az épületet, hogy hová lett a másik konyha. A következő második részben bemutatott fotón szereplő hamutartó, csak azért maradt meg, mivel a bizottsági elvtársak sokat bagóztak, és a büdös, tele csikkel hamutartóra már nem tartottak igényt, nem kellett senkinek, nem is rakták a ládába. Tán még büdös lesz a többi holmi. Így aztán megmaradt, és én őrzöm annak ellenére, hogy senki nem dohányzik a családunk tagjai közül. A problémám az volt a fotózással kapcsolatban, hogy sehol egy korabeli szódásüveg, sehol egy korabeli kisfröccsös pohár. Remélem illusztrációként a képen láthatóak is, megfelelnek a célnak. De a félliteres szódást, az a „tekon”, mármint a Gyula kölcsönözte a fotózáshoz. A kor szokása szerint az épület derékszögű sarkát, mondhatni levágták, és oda építették, illetve ott alakították ki a bejáratot és annak ajtaját. A ház Nagysándor utcai oldalával szembe, a 30-as villamos (később a 13-as) végállomása helyezkedett el egy kis épülettel, mely az utasok védelmét szolgálta, ami még ma is látható. A villamos járat megszűnte után egy zöldséges vette bérbe, és sokáig üzemeltette a kis épületrészt. Mostanság szükséglakás céljára alakították át. Hogy mik nem vannak!

A második rész, ahol megisznak egy kisfröccsöt.

Régi újságok hírei 2

Országos Hírlap

Budapest, 1898, vasárnap, július 10.-én

Halálos kútfúrás.
Erzsébetfalva határában Bíró János egy kis majort épített. A major szélén, e hónap elején kutat kezdett ásni, melyben tegnap délután két órakor Huber István és Huber Béla munkások és a kútmester 14 éves fia, Leitner Jakab leereszkedtek. Alig voltak lent, az egyik ducz kifordul a helyéből és a mélységbe zuhant. A kút száját körülvevő deszkafal eltörött és a rája nehezedő homoktömeg a kútba zuhant, maga alá temetve a három szerencsétlen embert. A tanyán dolgozó emberek nem mertek a kútba leereszkedni, a fővárosból kihívott mérnök pedig csak négy órakor kezdhetett a kút kiürítéséhez. Csak éjféltájban húzták ki a három munkást, akik ez idő alatt megfultak a homokban.

Az Est
Budapest, 1926. április, 18.

Pesterzsébeti kőfaragó szerencséje.

Jelentkezett az újságíró-sorsjáték 150 milliós főnyereményének nyertese. Az újságíró-sorsjáték első főhúzásának főnyereményét, a 150.000.000 korona értékű négyszobás lakásberendezést Eckhardt József pesterzsébeti kőfaragósegéd nyerte meg a 15818 számú sorjeggyel. Eckhardt csak napok multán értesült arról, milyen szerencse érte, de közben már át is vette százötvenmillió értékű nyereményét. Az újságíró-sorsjáték legközelebbi húzása június 8-án lesz, amelyen többszáz milló értékű nyeremény kerül kisorsolásra, köztük a 400.000.000 értékű tíz vagón búza és a 140.000.000 értékű automobil.

Egy kis magyarázattal azért kiegészíteném a fenti hírt, a sok számjegy nem a nyeremény nagyságát bizonyítja, csupán a magas infláció miatt sok a nullák száma. A hírt a jobb olvashatóság érdekében gépeltem, és a szöveg az eredeti formájában került a lapra. Igazándiból nem tudom elképzelni, mekkora volt a valóságos értéke a nyereménynek. Az árakról csupán csak annyit tudok, hogy az újság ára 2 000.- és 3 000.- Korona volt, és időnként 500 ért kedvezményesen, amikor nagyon visszaesett a példányszám. Sajnos ez esetben nem szolgálhatok fotóval, a korabeli eszközök még nem készültek tömegével, és nem volt olcsó mulatság a fotografálás. Az akkori sajtóban megjelenő képek, már ami a nyomdatechnikát illeti sajnos, sok esetben nagyon gyenge minőségűek a közlés szempontjából. Nagy kár, mert szívesen nézegetem az archív képeket, és gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel.

Tudósítás Törpfalváról 1

 

.....hírek gyerekek, és hozzám hasonló gyermeteg felnőttek
számára.

Sosincsvégehókúszpókkrónikák 11426 -ik tudósításában a következőket olvashatjuk Okoska tollából, és látható munka közben is, amint felteszi kérdéseit. Hókúszpók minden kérdésre válaszolt: "ártatlan vagyok, ártatlan vagyok".A cikk az alábbi tartalommal jelent meg.

Végre!

Rács-mögé került Hókuszpók az ismert törphajkurászó. A Fő-Törp-Őr nyomozó elmondása szerint, a házkutatás során, hogyan kell törpökből, és éppen ezért tiltott törppörkölt receptek gyűjteményére bukkantak egy titkos dobozkában. Hókúszpók váltig állítja, hogy ártatlan, csupán a leendő Törp Múzeum számára gyűjtötte e különleges recepteket. Miauuu.. aki Hókúszpók tettestársa, jelen pillanatban még bujkál, de már nem sokáig. Többen is látták, hogy egy öreg ház meleg kéményét kerülgeti a jelenlegi fagyos éjszakákon. A Törp-Őr szóvivő szerint elfogása egyszerű, megszüntetik a fűtést és egy idő után a didergő Miauuuu... lemászik a már hideg kémény mellöl, és karmait behúzva, önként megadja magát.
A helyszínről, Okoska törpös töprengéseit olvashatták.
Eme kis zagyvaság azzal a céllal íródott, és készült a fotó, hogy csökkentse, feloldja a háborús írások esetleges sokkoló hatását az arra hajlamos olvasók körében. Akit esetleg ez a nagy marhaság sokkol, arra sajnos nem jut eszembe semmiféle megoldás.

Mamuska Albuma három...

....hogy mik vannak.
A reménytelen imádó búcsú levelei, mielőtt nekivág a nagyvilágnak 1903. november 16.
Nézz ki rózsám ablakidból
Elmegyek már a városból Vess reám egy-két szempillantást
Úgy sem látjuk többé egymást, de soha,
őszinte tisztelője Kádár István.
Másnap gyorsan még egy levél. 1903. november17.
Bújdosik az árva madár
Egyik ágról másikra száll.
Hát az ilyen árva szintén,
Hogy ne bujdosna hát szegény.
Hű tisztelője Kádár István

A világgá ment imádó New-York -ból írt levele 3 év eltelte után. Ez a mindenről való lemondást jelenti, hiszen akkoriban nem egy olcsó utazásnak számíthatott egy kéthetes tengeri utazás. Nem nagyon elképzelhető, hogy egy korabeli kivándorló szegény ember a visszaútra való anyagiakkal is rendelkezett. Hogy miképpen alakult a Pista sorsa, arról nincs tudomása senkinek. Bár voltak már csodák, esetleg valamelyik leszármazottja ír egy- két sor nekünk.

Kedves kisasszony! 1906 ápr.24. New-York
Senkitől nem óhajtok sem reményt, sem vigasztalást.
Csak kegyed lehet az, ki engem tovább is élni hágy !!!
(Kádár) Pista.

A Nagydarab…

.... a hatóság embere.

Él e valaki emlékezetében még a nagydarab rendőr, aki az 1960-70 es években a „kosutin” sétált, és akkora volt, mint egy pajta ajtó megrakott szénás szekerek számára. Nagy kerek feje volt, és amikor nem volt jókedvében mindenkit megbüntetett, aki nem a zebrán kelt át a Tanács előtt a Kossuth szobornál. Amikor jó kedve volt akkor is, viszont a cédula mellé jó tanácsokat osztogatott térítés mentessen. Valamikor egyszer, és régen a 60-as évek végefelé, egy ismerős fiúval beszélgettünk a Pflum mozi bejáratával szemközti oldalon, a téren álldogálva. Az ismerősöm közepes termetű, de inkább valamivel kisebb alkatú ember volt, a barátjának ellentéte, akivel megbeszélt találkozója volt a mozi előtt. Könnyű volt felismerni a túloldalon a barátját keresve nézelődő alakot. A kb. 185 magas, nagydarab melák, kicsit kövérkés és puha vonalakkal rajzolt arca olyan külsővel ruházta fel, akár egy szakajtó kelt tészta egy pékségben. A barátai már kiskorában rá akasztották a „Kalács” becenevet, amit minden zokszó nélkül elfogadott és viselt magadóan. Széleskörű ismeretséggel rendelkezett, bár a valódi nevét sokan nem is ismerték, viszont amikor elhangzott, hogy a „Kalács” a tésztaképű fickó, akkor rögtön mindenki tudta kiről is van szó. Soha senki nem használta sértő szándékkal a nevet, inkább mondhatnánk, hogy a barátság és a szeretet jegyében született ez a gúnynév, ami becenévvé változott és az is maradt. Az ismerősöm átkiáltott neki, Kalááács! Itt vagyok, gyere ide. Kalács körbe nézett, hogy mekkora a forgalom és elindult felénk, de abban a pillanatban mintha valami vágtató elefántbikaszerű hangot is hallottunk volna. És mit látunk, hogy a túloldalról a „kosuti” – Pflum-ház sarkának irányából csattogó cipőtalpak hangjainak kíséretével rohanva közeledik felénk a nagydarab rendőr, a hatóság éber embere, maga a „szerv” személyesen. Még legalább 5 méterre volt tőlünk, de már harsogva üvöltötte.
„Mit mondott maga nekem? Kalácsnak mer nevezni egy hivatalos közeget”?
„Szóval maga gúnyt űz a rendőrségből”?
De kérem, a „Kalács” én vagyok, rebegi kissé sértődötten a melák.
„Maga ne pofázzon, mert magát is beviszem”.
A lényeg, az ismerősöm besétált, helyesbítek, a szerv bekísérte a kapitányságra, ami akkor még a sarkon volt. A történet befejezése valóságos kabaréba torkollott. Valamiféle okból éppen akkor a fogda folyosón járt a kapitány, és pusztán kíváncsiság által vezérelve, megkérdezte a nagydarabot, hogy mi okból állította elő a fiatalembert? Összecsapva bokáját – kapitány elvtársnak jelentem, ez az ember kigúnyolt, és a kerek képem miatt „kalácsnak” nevezett. Nézegeti a kapitány az emberének az arcát, majd fiúra néz, onnan visszafordítva a tekintetét újra a nagydarabra arcát tanulmányozva azt mondja, magának tényleg olyan képe van. Na, engedje el fiút, lehet, hogy találkája van, és nem lenne szép dolog egy hölgyet megvárakoztatni. Sokáig beszédtéma maradt a történet, jókat nevettünk rajta. Vagy három hét múltával elkapott, és megvágott 20 forint erejéig, mert a zebra mellett mentem át a túloldalra. Attól kezdve figyeltünk, és ha megláttuk átmentünk a másik oldalra. Hiába, akkoriban egy húszas jó zsebpénznek számított. Egy ideig így is céltáblája maradtam a fiúknak, akik azt híresztelték, hogy módos család a miénk, mert húszforintosokat hajigálok az utcán.
Azt a javaslatot, hogy ezután a nagydarabot hívjuk szintén „Kalácsnak”, a fiúk elvetették, mondván „Kalács” csak egy van, és a nagydarab nem részesülhet akkora kegyben, hogy becenévvel ruházzuk fel, azt ki kell érdemelni.

Lakóház a pusztán.....

….a lakóinak társasága a magány?

Pest városától délre 1851-ben, már évszázadok óta Gubacs-pusztának nevezték a futóhomokos homokbuckákkal tarkított földterületet. A főváros határán húzódott az annak értelmében elnevezett Határ-út, amit henger alakúra formált, egy méternél magasabb, négyzet alapra helyezett határkövek jeleztek 100 ölenkénti távolságra egymástól. A határkő főváros felőli oldalára „PEST” – a másik oldalára „Gubacs 1738” vésett felírások voltak olvashatók.
A Határcsárda alatt 1851 ben felparcellázták a területet, és még abban az évben megépítették a „Kaiser” keményítő gyárat, és a soroksári országúton, néhai Gráner Ádám házát, ami Erzsébetfalva első lakóháza volt. A történet érdekessége, hogy 1851. évtől, 1868. évig, a két épület kivételével és a Drasche téglagyár épületeit beszámítva, néptelen volt az egész Gubacs-puszta. Ki gondolta volna, hogy Erzsébetfalva első lakóháza hosszú évekig magányosan állt lakatlan, és néptelen területen a Soroksári országút mentén. Lakói bizonyára minden arra járó szekeret, kocsit jól megnéztek, hiszen más érdekesség nem igen történt akkoriban.
Ez csak az én gondolat menetem, nem tudhatom, hogy akkoriban mi volt az érdekes. TV nem volt, és szomszéd asszonyok hiányában kénytelenek voltak megelégedni a postás hozta hírekkel. Talán elég gyakran járt arra, mondjuk hetente egyszer? Esetleg a téglát fuvarozókkal beszélgettek, mert a fuvarosok naponta jártak arra a téglagyárból jövet – menet. Lehet, hogy unalmas volt az élet a mai szemmel, de annyi nyugtatója nem fogyott a patikusnak (nem volt patika), mint mostanában. Az asztali fehér viszont igen: pohárból, üvegből, demizsonból, és ennek eredménye, hogy több kocsma lett Erzsébeten, mint patika. :)