Pesterzsébet Felső, csalóka kép.....

..... azt hihetnénk újraindult a teherforgalom?

Több mint egy évtizede már,
hogy tehervonat indult utolsó útjára a HÉV vonalán 1966. évben.
Ez egy régi hír, de én eddig nem olvastam.
Az 1960-as évek elején a HÉV állomások teherpályaudvari részlegeinek a végét jelentette, hogy megszüntették a darabáruk forgalmát, és a poggyászkocsikat átalakították, más feladatot jelölve ki a számukra. A Fővárosi autóbuszgarázsok és autóbuszok számára szükséges gázolajat, a villamosvasúti, kis tengelytávú, folyékony áru szállítására is alkalmas vagonokkal oldották meg. A teherforgalomnak több mint a felét, öt teherforgalomra alkalmas HÉV állomáson; Pesterzsébet-Felsőn, Filatorigát, Török-őr, Szigetszentmiklós és Szentendrén rendezték és forgalmazták. Az 1960-as évben a HÉV meglévő hálózatához 62 iparvágány csatlakozott.

A fenti hír olvasása kapcsán úgy éreztem, hogy valamiféle nosztalgikus gondolatok kezdtek megfogalmazódni a fejemben. Lehet, hogy a régen történt események furcsának tűnnek az ifjabbak, számára, de én mégis leírom, mivel oly élénken zúdulnak rám az események emlékei, hogy még a hangok és zörejeket is hallani vélem. A fent leírtak kapcsán, fotós túráim alkalmával kissé szomorkás hangulatban szoktam kattintatni a masinámat Pesterzsébet-Felsőn. Régen mindig szerettem nézegetni az emberek nyüzsgését, a vonatok mozgását, az ütközők hangos csattanását és még mindenféle zajokat, amik a vagonok be vagy kirakodásával és az állomás hangjaival voltak kapcsolatban. Főleg a múltbeli idők hangjai volta nagy hatással rám, amikor még lovas kocsikkal bonyolították az áruszállítást. A rámpánál, nagy két lovas kocsi állt, a lovak nyakába zabostarisznya, melyből a nagy testű állatok békésen ropogtatták napi abrakjukat. Közben a lovak gazdája és segédje, a kocsi rakományának elhelyezésével foglalatoskodott. Izzadva, néha káromkodva rakták a ládák, zsákok sokaságát nagy gondossággal, hogy azok majd a zötyögős utakon, a helyükön maradjanak és ne szenvedjenek semmiféle kárt az utazásuk során. Már nem is nagyon emlékszem arra a sok áru féleségre, amiket azokban az időkben szállítottak, de a békés kíváncsiskodó utasokra emlékszem, kik a „személyre” várva a még maradék idejüket a látottaknak szentelték. Akkoriban még a SOKOL rádió sem létezett, és a figyelmüket nem terelte el semmi a helyben történtekről. Egy-egy lovas kocsi indulása mindig eseménynek számított, főleg olykor, mikor nagyobb súlyú rakománnyal volt a kocsi megrakva. Ilyen esetekben bizony néha az ostor is előkerült és csattogott a kocsis hangulata és vérmérséklete szerint. Miután a kerekek megmozdultak, utána már szinte könnyedén, erőlködés nélkül, nyugodt és kiegyensúlyozott tempóval húzták a lovak a megrakott kocsit. Nem volt lassú ez a tempó, de még sem hasonlítható a mai napok rohanó világához. Mindenki elvégezte a dolgát, mindenki odaért ahová menni szándékozott, és nem ismerték a „xanaxot”. A fuvarosok bíztak a lovaikban, hogy elhúzzák terhüket a célig, és közben megállnak vezényszó nélkül, kedvenc korcsmájuknál egy fröccsre. Akár aludhattak is addig. A lovak tudták a dolgukat és a korcsmát is ismerték. Megszívelendő jó tanács volt akkoriban, hogy ha ismeretlen vidéken jársz, csak oly korcsmába térj be, ami előtt fuvaros kocsiját találod. Ismert volt, hogy ha a kocsis valahol rossz bort ivott, oda nem ment többet, és ezt el is híresztelte. Szóval ma azt mondanánk, valódi reklám egy fuvaros kocsiját, korcsma előtt látni.
Esküszöm, ha újra látok ilyent, bemegyek és iszok majd egy nagyfröccsöt, mindenki egészségére.