.....azok a csodás Dreher sörös lovak.
Nekem, mint teljesen naiv embernek csak kedvenceim voltak a sok lófajtát illetően. Nálam nem játszott szerepet a vérvonal és fajtatisztaság mivel fogalmam se volt arról, hogy annak valamiféle jelentősége is lenne. Kis gyerekként három csoportot különböztettem meg. Első csoportba a pónilovak tartoztak, kik vásári alkalmakkor vagy a szüleink társaságában folytatott állatkerti sétáink alkalmával fel ültettek egy kis szekérre, amit a pónik húztak és több gyerek társaságában a tulaj által megszabott tarifa ellenében, amit a szüleink finanszíroztak, tettünk egy kört a kijelölt útvonalon.
A második csoportba a versenylovakat soroltam, de ez sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, csupán annyit tudtam róluk, hogy az öreg Deutsch bácsi vette nekik a zabot minden alkalomkor, amikor csak pénzhez jutott. (Ez, a fogadáson elvesztett összegre vonatkozott.) Szegény Deutsch néni, ezt nem nagyon díjazta, volt is aztán csete-paté minden feleslegesen befizetett adag abrak után. Azt viszont a javára kell írnom, hogy takarékos ember lévén és a felesége kiengesztelése céljából leszokott a szivarozásról. Bár ne tette volna. Miután az utolsó szivarja kb. a fele hosszúságánál kialudt, megfogadta, hogy azt többet nem gyújtja meg. Azt viszont elfelejtette közölni velünk, hogy hátralévő életében az utolsó fél szivarját emlékként megőrzi. Miután már hetek óta a szája sarkában fityegett a kialudt fél „Csongor”, ami iszonyatos bűzzel terítette be a környezetét, megkértük a szivarvég eltemetésére. Nehezen, de beadta a derekát és azóta,az ott lakók áldása övez minket, és a levegő is tisztább arrafelé már 50 éve.Volt aztán olyan besorolás, hogy „lovak”, de semmi több, és mint afféle kisgyerek egy darabig csak lócitrom gyárnak neveztem őket.
Aztán cseperedtem, növekedtem és lassan, de felfedeztem azokat a csodálatos Dreher lovakat. Azt nem tudtam, hogy miféle íze zamata van annak a nedűnek, amit a rakterükön hordoztak fahordókban, de idővel azt is kiderítettem, mivel imádtam titkokat felfedezni. Azt hiszem egy pofon volt a titok nyitjának ára. A lónál maradva, megemlíteném, erős csontozatukat, melyre 2-300 kilónál is több izom rakodott, mint a többi lovakra. A híres kőbányai Dreher sörös lovak, puszta megjelenésükkel ámulatba ejtették az embert. A lovak nyugalma talán erejükben rejlett, ami a tekintetükben is tükröződött. ( több tonna teherrel is megbirkóztak) A mellékelt fotón, teli sörös hordóval megrakott kocsi indulásának első mozdulatai látszódnak. A kocsis, és a lovak magabiztossága oly meggyőző, hogy az felér egy csodával. Gyerekkorom ámulata a mai napig él bennem. Néha ülhettem a bakon is, mivel könyörgéseim némely alkalommal meghallgatásra találtak a kocsis személyében. A kocsisok igen nagy tisztelettel és szeretettel viseltettek az állataik iránt, mindig volt náluk zabostarisznya, és itató vödör. Nem szenvedtek semmiben hiányt a lovak, hiszen a kocsis és annak családja, mindennapi kenyerét kellet biztosítani. Társak voltak.
Nekem, mint teljesen naiv embernek csak kedvenceim voltak a sok lófajtát illetően. Nálam nem játszott szerepet a vérvonal és fajtatisztaság mivel fogalmam se volt arról, hogy annak valamiféle jelentősége is lenne. Kis gyerekként három csoportot különböztettem meg. Első csoportba a pónilovak tartoztak, kik vásári alkalmakkor vagy a szüleink társaságában folytatott állatkerti sétáink alkalmával fel ültettek egy kis szekérre, amit a pónik húztak és több gyerek társaságában a tulaj által megszabott tarifa ellenében, amit a szüleink finanszíroztak, tettünk egy kört a kijelölt útvonalon.
A második csoportba a versenylovakat soroltam, de ez sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, csupán annyit tudtam róluk, hogy az öreg Deutsch bácsi vette nekik a zabot minden alkalomkor, amikor csak pénzhez jutott. (Ez, a fogadáson elvesztett összegre vonatkozott.) Szegény Deutsch néni, ezt nem nagyon díjazta, volt is aztán csete-paté minden feleslegesen befizetett adag abrak után. Azt viszont a javára kell írnom, hogy takarékos ember lévén és a felesége kiengesztelése céljából leszokott a szivarozásról. Bár ne tette volna. Miután az utolsó szivarja kb. a fele hosszúságánál kialudt, megfogadta, hogy azt többet nem gyújtja meg. Azt viszont elfelejtette közölni velünk, hogy hátralévő életében az utolsó fél szivarját emlékként megőrzi. Miután már hetek óta a szája sarkában fityegett a kialudt fél „Csongor”, ami iszonyatos bűzzel terítette be a környezetét, megkértük a szivarvég eltemetésére. Nehezen, de beadta a derekát és azóta,az ott lakók áldása övez minket, és a levegő is tisztább arrafelé már 50 éve.Volt aztán olyan besorolás, hogy „lovak”, de semmi több, és mint afféle kisgyerek egy darabig csak lócitrom gyárnak neveztem őket.
Aztán cseperedtem, növekedtem és lassan, de felfedeztem azokat a csodálatos Dreher lovakat. Azt nem tudtam, hogy miféle íze zamata van annak a nedűnek, amit a rakterükön hordoztak fahordókban, de idővel azt is kiderítettem, mivel imádtam titkokat felfedezni. Azt hiszem egy pofon volt a titok nyitjának ára. A lónál maradva, megemlíteném, erős csontozatukat, melyre 2-300 kilónál is több izom rakodott, mint a többi lovakra. A híres kőbányai Dreher sörös lovak, puszta megjelenésükkel ámulatba ejtették az embert. A lovak nyugalma talán erejükben rejlett, ami a tekintetükben is tükröződött. ( több tonna teherrel is megbirkóztak) A mellékelt fotón, teli sörös hordóval megrakott kocsi indulásának első mozdulatai látszódnak. A kocsis, és a lovak magabiztossága oly meggyőző, hogy az felér egy csodával. Gyerekkorom ámulata a mai napig él bennem. Néha ülhettem a bakon is, mivel könyörgéseim némely alkalommal meghallgatásra találtak a kocsis személyében. A kocsisok igen nagy tisztelettel és szeretettel viseltettek az állataik iránt, mindig volt náluk zabostarisznya, és itató vödör. Nem szenvedtek semmiben hiányt a lovak, hiszen a kocsis és annak családja, mindennapi kenyerét kellet biztosítani. Társak voltak.
1 megjegyzés:
Koszi, Anyukam ma 93, 10 evesen rokona felengedte a Dreher lovaskocsira. Ma is emlekszik ra, hogy milyen gyonyoruek voltak a lovak.
Megjegyzés küldése