Fuvarosok.....

.....és a régen volt hagyományokból egy darabka.
A fuvarosok a hagyományaikat őrizték, szokásaikat következetesen betartották.
A pálinkát egy húzásra, a bort ízlelgetve, koccintgatva, na és persze a sört koccintás nélkül, korsóból itták. Így ment ez a dolgos hétköznapokon a munka után, mielőtt a lovakat a hámból kifogták Vasárnap aztán felöltőt öltöttek, némelyek még csizmát is húztak és elmentek a templomba, hogy köszönetet mondjanak az Úrnak.De a templom után hazafelé minden út a kocsma előtt vezetett. Ősi szokás szerint minden szerződés az Úrral csak akkor érvényes, ha a poharat az ég felé emelve kérjük a segítségét. Ezt minden alkalommal igyekeztek nagy buzgalommal betartani. Hát igen, akkoriba még vallásos népek voltak a sváb legények.

Ha valakinek valami hasonló fotója van a fiókban, szekér vagy kocsi elé fogott lovakkal és nélkülözhető a számára, kérem juttassa el nekem mert van még mondanivalóm a témával kapcsolatban. Előre is köszönöm.
Sajnos az első kép, tükörképe az eredetinek. Majd kijavítom.

zetipapa@gmail.com

Fuvarosok 6.....

… szenesek, fások, költöztetők.

A tüzelő szállítással foglalkozó fuvarosok már kora hajnalon, sorban álltak a fa és szén kereskedéssel foglakozó „Tüzép” telepek előtt, vártak a sorukra, a fuvarok elosztására, ki hova szállít majd azon a napon tüzelőt. Közben beszélgettek, és a hideg elleni védekezés régi jól bevált receptjét alkalmazták, ittak egy-egy kortyot a pálinkás butykosból. Nem egy könnyű munka volt a kocsikra lapátolni a szenet, és felrakni a fát. Aki ismeri a szív lapátot és látta, mennyi szén fér rá, az nem választaná ezt a foglakozást. A szén porról ne is essék szó. Voltak olyan nagy súlyú rakományok, hogy a fuvaros a kocsi mellet ballagva hajtotta a lovat, illetve lovakat, mert kímélte az iga vonó állatok erejét. Ennek akkor volt különösen jelentősége, ha emelkedőkkel is tarkított úton kellet haladnia. Célszerű volt jól bánni az állatokkal, meghálálták a gondoskodást, ismerték a gazda kedvenc kocsmáját, és meg is álltak baj nélkül mikor oda értek. Voltak olyan lovak is, melyek a bakon elszundított gazdájukat hazáig szállították, minden különösebb gond nélkül. Kis koromban, hozzánk is lovas kocsik hozták a meleget, és az én feladatom volt a szénnel megrakott kosarak mérését felügyelni, és számolni mennyi kosarat vett hátára a szenes ember és vitt le a pincébe. Édesapám a szűk pince helységben rendezgette a tüzelőt, hogy a szén hordás után érkező fának is jusson hely. Amikor nagyobbacska lettem, akkor már nem igen tetszett, ha leküldtek a pincébe gyújtóst aprítani, és egy vödör szenet hozni. A két szoba fala közé épített nagy cserép kályha szolgáltatta a meleget, és a fürdőszoba szén vagy fa tüzelésű bojlerrel üzemelt. Na, és a hamuzás, az sem tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, mivel azt meg le kellet vinni a szemetesbe. Azokban az időkben nem voltak még kukák, valamiféle fém edényekbe kellet a hamut beönteni, és egy nagy fedővel letakarni. Egy régi négyemeletes házban laktunk, és a szemetet lovas kocsikkal hordták a Cséri telepre. Aki emlékszik még az „Egy óra múlva itt vagyok” című filmre, és az abban szereplő „Spiller úrra” annak nem nehéz elképzelni az elmúlt idők valóságát.

Pesterzsébet Felső, csalóka kép.....

..... azt hihetnénk újraindult a teherforgalom?

Több mint egy évtizede már,
hogy tehervonat indult utolsó útjára a HÉV vonalán 1966. évben.
Ez egy régi hír, de én eddig nem olvastam.
Az 1960-as évek elején a HÉV állomások teherpályaudvari részlegeinek a végét jelentette, hogy megszüntették a darabáruk forgalmát, és a poggyászkocsikat átalakították, más feladatot jelölve ki a számukra. A Fővárosi autóbuszgarázsok és autóbuszok számára szükséges gázolajat, a villamosvasúti, kis tengelytávú, folyékony áru szállítására is alkalmas vagonokkal oldották meg. A teherforgalomnak több mint a felét, öt teherforgalomra alkalmas HÉV állomáson; Pesterzsébet-Felsőn, Filatorigát, Török-őr, Szigetszentmiklós és Szentendrén rendezték és forgalmazták. Az 1960-as évben a HÉV meglévő hálózatához 62 iparvágány csatlakozott.

A fenti hír olvasása kapcsán úgy éreztem, hogy valamiféle nosztalgikus gondolatok kezdtek megfogalmazódni a fejemben. Lehet, hogy a régen történt események furcsának tűnnek az ifjabbak, számára, de én mégis leírom, mivel oly élénken zúdulnak rám az események emlékei, hogy még a hangok és zörejeket is hallani vélem. A fent leírtak kapcsán, fotós túráim alkalmával kissé szomorkás hangulatban szoktam kattintatni a masinámat Pesterzsébet-Felsőn. Régen mindig szerettem nézegetni az emberek nyüzsgését, a vonatok mozgását, az ütközők hangos csattanását és még mindenféle zajokat, amik a vagonok be vagy kirakodásával és az állomás hangjaival voltak kapcsolatban. Főleg a múltbeli idők hangjai volta nagy hatással rám, amikor még lovas kocsikkal bonyolították az áruszállítást. A rámpánál, nagy két lovas kocsi állt, a lovak nyakába zabostarisznya, melyből a nagy testű állatok békésen ropogtatták napi abrakjukat. Közben a lovak gazdája és segédje, a kocsi rakományának elhelyezésével foglalatoskodott. Izzadva, néha káromkodva rakták a ládák, zsákok sokaságát nagy gondossággal, hogy azok majd a zötyögős utakon, a helyükön maradjanak és ne szenvedjenek semmiféle kárt az utazásuk során. Már nem is nagyon emlékszem arra a sok áru féleségre, amiket azokban az időkben szállítottak, de a békés kíváncsiskodó utasokra emlékszem, kik a „személyre” várva a még maradék idejüket a látottaknak szentelték. Akkoriban még a SOKOL rádió sem létezett, és a figyelmüket nem terelte el semmi a helyben történtekről. Egy-egy lovas kocsi indulása mindig eseménynek számított, főleg olykor, mikor nagyobb súlyú rakománnyal volt a kocsi megrakva. Ilyen esetekben bizony néha az ostor is előkerült és csattogott a kocsis hangulata és vérmérséklete szerint. Miután a kerekek megmozdultak, utána már szinte könnyedén, erőlködés nélkül, nyugodt és kiegyensúlyozott tempóval húzták a lovak a megrakott kocsit. Nem volt lassú ez a tempó, de még sem hasonlítható a mai napok rohanó világához. Mindenki elvégezte a dolgát, mindenki odaért ahová menni szándékozott, és nem ismerték a „xanaxot”. A fuvarosok bíztak a lovaikban, hogy elhúzzák terhüket a célig, és közben megállnak vezényszó nélkül, kedvenc korcsmájuknál egy fröccsre. Akár aludhattak is addig. A lovak tudták a dolgukat és a korcsmát is ismerték. Megszívelendő jó tanács volt akkoriban, hogy ha ismeretlen vidéken jársz, csak oly korcsmába térj be, ami előtt fuvaros kocsiját találod. Ismert volt, hogy ha a kocsis valahol rossz bort ivott, oda nem ment többet, és ezt el is híresztelte. Szóval ma azt mondanánk, valódi reklám egy fuvaros kocsiját, korcsma előtt látni.
Esküszöm, ha újra látok ilyent, bemegyek és iszok majd egy nagyfröccsöt, mindenki egészségére.

Fuvarosok 7.....

…. a bútorszállítók.

Sajnos nem találtam ez idáig, a magyar bútor-szállító és költöztető lovas kocsikról egy darab fotót sem. Remélem, csak türelmetlen vagyok, és nem sokára örvendezni fogok egy szép fotó látványán. Valamikor láttam és emlékszem a hirdetésekre is, úgy az 1940 es évek vége felé a háború befejezése után, amikor már megindult az élet Budapesten. Bámészkodtunk, nézelődtünk, a barátaimmal, hogyan is raknak fel egy zongorát, vagy számunkra akkoriban óriásinak tűnő ruhásszekrényt. Néha még fogadásokat is kötöttünk, hogy hány embernek kell megfogni azt a bútort, hogy el ne ejtsék. Nem ejtették el, értették a dolgukat, és nem csak az izmosnak látszó, de a vékony, szikár, inas rakodók voltak a legjobb munkabírású emberek. Mint már nagyobbacska fiatalember tudtam csak meg, hogy bizony ezek az emberek sokszor korán megrokkantak, akárcsak a szenesek, és sokan igen nagy árat fizettek az akkoriban soknak számított keresetükért. A gerincük, térdeik és lábaik igen csak gyorsan elhasználódtak sok lépcsőzés, és nagy terhek alatt. Igen szűkös kelléktáruk volt az elvégzendő munkához: a saját puszta erejük, a tapasztalatokkal szerzett tudásuk, a "gurtni" és egy csiga a hozzávaló kötéllel. A csigát akkor használták, amikor nem fért be a lépcsőfordulókba vagy az ajtón a szekrény, vagy valamilyen bútor. Ilyenkor az utcáról az ablakon keresztül oldották meg a dolgot, úgy, hogy a csiga segítségével felhúzták a kellő magasságba és onnan, pedig behúzták a lakásba. Ez a módszer a mai napig használatos és nem számít ritkaságnak. A családi házat építők, bizonyára sokat mesélhetnének a dologról. Mivel nem voltam fuvaros, csak a látottakról írtam egy pár szót, de nem lenne baj, ha egyszer egy igazi fuvaros mesélne valamit a fuvarozás tudományáról.

A képeket az alábbi címeken találtam:
www.moebelmuseum.de/sonderarchiv2007.html
www.ansichtskarten-pankow.de/berliner.htm
www.cordes-umzug.de/UberUns.html

Fuvarosok 3.....

.....de mi van a kocsin?
Ezt a képet a blog egy kedves olvasója Zsolt ajándékozta a számunkra. Mivel kevés hasonló eredeti erzsébeti kép maradt meg az utókornak, már nem is mertem arra gondolni, hogy van még ilyen. Köszönöm a blog olvasók és a magam nevében ezt a ritkaságot, ami mindnyájunk számára örömet szerzett. Ha valaki még azt is megmondaná, melyik utca sarkán megy a kocsi, és írna egy vagy két sort a bakon üllő emberekről, már ha van olyan aki ismerte Őket.

Fuvarosok 5....

....a ló szerszám.

Általában mester munka. A lovak hámjainak készítésénél, lószerszámkészítők, szíjgyártók munkálkodtak melynek eredménye általában remekmű . Egy valamit is magára adó fuvaros vagy fuvaros cég, igényes volt a kocsi elé fogott lovainak a megjelenésére. Ezért, díszítette is ezeket, a befogó szerszámokat, nagyon szép réz, és más fémdíszítéseket alkalmaztak, melyek csillogtak, villogtak a lovak mozgásával egyetemben. Nem feledkeztek meg a bőrszíjak fonásáról, csipkézéséről sem. Igen sokszor csodáltam, bámultam talán még bambultam is a mesterek ötletes gyönyörű szíj fonatait, a rézművesek díszítéseit. A bőrből készült részei a szerszámnak mindig fényesek voltak a tisztítástól, a rezek pedig ragyogtak. Ez így rendben is volna, de a szerszámokat nem a szem gyönyörködtetésére készítették, ha nem keményen dolgozó lovak számára. Éppen e fontos dolog érdekében a szerszámnak célszerűnek kellett lennie. Ha a hám, sérülést okozott a ló oldalán, szügyén vagy bárhol akkor bizony a mester szakmai tudása igen nagy csorbát szenvedett. A lovak nyakán látható a jellegzetes muraközi nyakörv, a Halsband. Ez a bélelt gyűrű az állat erős nyaki és szügyi-izomzatán helyezkedett el. A kocsi súlyát és rakományát a ló a saját súlyával és erős lábait megfeszítve a „band” segítségével mozdította meg és húzta. Ütni-verni a lovakat tilos volt. Biztatni, ostort pattogtatni lehetett a ló mellett. (Bizony azért akadtak kivételek. Láttam pár esetben, Gubacsi téglagyárból jövő téglával megrakott lovas kocsik hajtói a hídra felmenetnél, igencsak a ló hátán, farán csattogtatták ostoraikat.) Ha, hosszabb időre, a kocsi megállt, azonnal az állatok nyakába került a zabos tarisznya, hátukra a lópokróc.(a munkában megizzad lovak, nem fázhattak meg) És természetesen a vizesvödörnek is kéznél kellet lenni. Következett a ló-ebédidő! Ma úgy mondanánk; na, akkor tankoljuk meg a lovakat. A Dunán, az Újpesti-öbölben volt egy meredek, rámpaszerű lejáróval kiképzett lóúsztató, ahol akkoriban az igavonó, teherszállító, köztük a híres Dreher-lovakat is fürdették.

Fuvarosok 4.....

.....azok a csodás Dreher sörös lovak.

Nekem, mint teljesen naiv embernek csak kedvenceim voltak a sok lófajtát illetően. Nálam nem játszott szerepet a vérvonal és fajtatisztaság mivel fogalmam se volt arról, hogy annak valamiféle jelentősége is lenne. Kis gyerekként három csoportot különböztettem meg. Első csoportba a pónilovak tartoztak, kik vásári alkalmakkor vagy a szüleink társaságában folytatott állatkerti sétáink alkalmával fel ültettek egy kis szekérre, amit a pónik húztak és több gyerek társaságában a tulaj által megszabott tarifa ellenében, amit a szüleink finanszíroztak, tettünk egy kört a kijelölt útvonalon.
A második csoportba a versenylovakat soroltam, de ez sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, csupán annyit tudtam róluk, hogy az öreg Deutsch bácsi vette nekik a zabot minden alkalomkor, amikor csak pénzhez jutott. (Ez, a fogadáson elvesztett összegre vonatkozott.) Szegény Deutsch néni, ezt nem nagyon díjazta, volt is aztán csete-paté minden feleslegesen befizetett adag abrak után. Azt viszont a javára kell írnom, hogy takarékos ember lévén és a felesége kiengesztelése céljából leszokott a szivarozásról. Bár ne tette volna. Miután az utolsó szivarja kb. a fele hosszúságánál kialudt, megfogadta, hogy azt többet nem gyújtja meg. Azt viszont elfelejtette közölni velünk, hogy hátralévő életében az utolsó fél szivarját emlékként megőrzi. Miután már hetek óta a szája sarkában fityegett a kialudt fél „Csongor”, ami iszonyatos bűzzel terítette be a környezetét, megkértük a szivarvég eltemetésére. Nehezen, de beadta a derekát és azóta,az ott lakók áldása övez minket, és a levegő is tisztább arrafelé már 50 éve.Volt aztán olyan besorolás, hogy „lovak”, de semmi több, és mint afféle kisgyerek egy darabig csak lócitrom gyárnak neveztem őket.
Aztán cseperedtem, növekedtem és lassan, de felfedeztem azokat a csodálatos Dreher lovakat. Azt nem tudtam, hogy miféle íze zamata van annak a nedűnek, amit a rakterükön hordoztak fahordókban, de idővel azt is kiderítettem, mivel imádtam titkokat felfedezni. Azt hiszem egy pofon volt a titok nyitjának ára. A lónál maradva, megemlíteném, erős csontozatukat, melyre 2-300 kilónál is több izom rakodott, mint a többi lovakra. A híres kőbányai Dreher sörös lovak, puszta megjelenésükkel ámulatba ejtették az embert. A lovak nyugalma talán erejükben rejlett, ami a tekintetükben is tükröződött. ( több tonna teherrel is megbirkóztak) A mellékelt fotón, teli sörös hordóval megrakott kocsi indulásának első mozdulatai látszódnak. A kocsis, és a lovak magabiztossága oly meggyőző, hogy az felér egy csodával. Gyerekkorom ámulata a mai napig él bennem. Néha ülhettem a bakon is, mivel könyörgéseim némely alkalommal meghallgatásra találtak a kocsis személyében. A kocsisok igen nagy tisztelettel és szeretettel viseltettek az állataik iránt, mindig volt náluk zabostarisznya, és itató vödör. Nem szenvedtek semmiben hiányt a lovak, hiszen a kocsis és annak családja, mindennapi kenyerét kellet biztosítani. Társak voltak.

Fuvarosok 8....

… még mindig.

Nem régen akadt a kezembe újra valami érdekes a témával kapcsolatban. Most éppen egy régi erzsébeti fuvaros, bizonyos „Nádler” nevezetű, kinek a keresztneve nem ismert előttem, a Szent Imre herceg újának építési munkálataiban vesz részt. Két kocsiját fotózta a valamikori fényképész, amint éppen megszabadítják terhétől a kocsikat. Az első kocsi nem nagyon látható, és gondolom az alapozáshoz hordták a sódert, követ, vagy valami hasonlót.
A másik kép, a korabeli KRESZ egy oktató ábrája, ami a lovas kocsik, illetve a kocsisok számára készült.

előzmények itt olvasható, mind a nyolc írás egy rakáson.

Bútor szállítás...

......és költöztetés.

A képen látható régi bútorszállító, és költöztetések alkalmával használt lovaskocsikról keresek fényképet esetleg fényképeket. Ifjú koromban még ilyenekkel dolgoztak a bútorszállító fuvarosok. A fából készült kocsiszekrények belseje párnázott volt, akárcsak a mai teherautók amik hasonló feladatot látnak el. Igen izgalmas volt amikor a kocsisok a pest szűkebb utcáin farral manőverezték a helyükre, azt a nagy kocsiszekrényt. Sok hasonló kocsit miután kimentek a divatból, a cirkuszosok vásároltak meg, vagy esetleg lakókocsi céljára használták, de láttam már hétvégi házként is kiskertekben.

Fuvarosok 2.....

.....remélem akadnak még emlékezők?

Remélem egyszer egy igazi fuvaros család tagja, ír valami igazi jó történetet a lovak és a fuvaros mesterség rejtelmeiről. Én csak kevés ismerettel rendelkezem, illetve semmilyennel, és lóhátán is csak egyszer ültem, (próbáltam) pedig Dréher ló volt az illető, nagy széles farú és nyugodt szolid jószág, de én akkor is lepottyantam róla. Gondoljátok csak el mekkora tehetséggel rendelkeztem a lovaglás tudományához. Viszont a lovak iránti csodálatom nem szenvedett csorbát, csak éppen tartom a 3 méter távolságot. Többször nem is próbálkoztam a dologgal, de csendes utcákon néha hajtottam őket, és igencsak peckesen ültem a bakon, magasan fogva a vezetőszárat hadd lássa a többi srác, "ki vagyok én." Mikor aztán egyszer csak felnőttek lettünk, elmeséltem a lóról pottyanásom történetét, és jót kacagtunk rajta, a tekintélyem megmaradt, mivel lovat csak tisztes távolból láttak eddigi életük során a valamikori srácok

Lakóház a pusztán.....

….a lakóinak társasága a magány?

Pest városától délre 1851-ben, már évszázadok óta Gubacs-pusztának nevezték a futóhomokos homokbuckákkal tarkított földterületet. A főváros határán húzódott az annak értelmében elnevezett Határ-út, amit henger alakúra formált, egy méternél magasabb, négyzet alapra helyezett határkövek jeleztek 100 ölenkénti távolságra egymástól. A határkő főváros felőli oldalára „PEST” – a másik oldalára „Gubacs 1738” vésett felírások voltak olvashatók.
A Határcsárda alatt 1851 ben felparcellázták a területet, és még abban az évben megépítették a „Kaiser” keményítő gyárat, és a soroksári országúton, néhai Gráner Ádám házát, ami Erzsébetfalva első lakóháza volt. A történet érdekessége, hogy 1851. évtől, 1868. évig, a két épület kivételével és a Drasche téglagyár épületeit beszámítva, néptelen volt az egész Gubacs-puszta. Ki gondolta volna, hogy Erzsébetfalva első lakóháza hosszú évekig magányosan állt lakatlan, és néptelen területen a Soroksári országút mentén. Lakói bizonyára minden arra járó szekeret, kocsit jól megnéztek, hiszen más érdekesség nem igen történt akkoriban.
Ez csak az én gondolat menetem, nem tudhatom, hogy akkoriban mi volt az érdekes. TV nem volt, és szomszéd asszonyok hiányában kénytelenek voltak megelégedni a postás hozta hírekkel. Talán elég gyakran járt arra, mondjuk hetente egyszer? Esetleg a téglát fuvarozókkal beszélgettek, mert a fuvarosok naponta jártak arra a téglagyárból jövet – menet. Lehet, hogy unalmas volt az élet a mai szemmel, de annyi nyugtatója nem fogyott a patikusnak (nem volt patika), mint mostanában. Az asztali fehér viszont igen: pohárból, üvegből, demizsonból, és ennek eredménye, hogy több kocsma lett Erzsébeten, mint patika. :)