Utazás az ütközőn

Élve a korabeli szóhasználattal ez volt a „TUJÁZÁS”, melynek gyakorlása két okkal volt indokolható. Elsősorban takarékossági szempontokból, a második pedig agyament ifjak bátorságpróbája, amit kiegészítettek a menet közben a villamos lépcsőjéről való fel, és leugrálással. Volt egy harmadik is, de azt a kényszer szülte, a csúcsforgalom. Ilyenkor általában lógtunk a lépcsőn, és az ütköző sem marad árván az utasok sokasága miatt Az egykori villamosok nem rendelkeztek záródó ajtókkal, csupán kézzel felhúzható rács védte a kanyarokban a nem kapaszkodó utasokat a kizuhanástól.. A kalauzok pedig szívós edzett emberek voltak, bármilyen sokan is voltunk, mindig átküzdötték magukat a tömegen, és lyukasztották a jegyeket szorgalmasan a kocsi másik végéig, és ezt ismételgették egyik megállótól a másikig oda, és vissza. Képzeljétek szegény édesanyám lelkiállapotát, amikor az a drága jó Bözsi néni a szomszédasszonyunk rikácsolva elújságolta neki, hogy már másodszor látom azt a rosszcsont fiát a villamos ütközőjén utazni. Két megjegyzést fűznék a dologhoz: 1. Nagyon megszerettem Bözsi nénit. 2. Amikor eszembe jutottak édesanyám bánatos tekintettel a szemében, hozzám intézet szavai: „Megkérhetlek arra, hogy ne okozz nekem több álmatlan éjszakát”, akkor a következő megállónál leszálltam és gyalog mentem tovább. Az ebből kifolyólag látott, és tudomásomra jutott balesetekre nem szívesen emlékeznék vissza.

A szemléltető ábrákat az 1929. évben kiadott Rendőrségi Zsebkönyv tartalmazza.