A Parkőr I.

Talán sokan emlékeznek az „Égígérő fű” című filmre, melyben az aranyos nyugdíjba vonuló parkőr szerepét Poldi bácsit, Rajz János alakította a filmben, — „jaj az a szép zöld gyep, jaj az nagyon fog hiányozni nekem" mondogatta. Nem is oly régen megtaláltam a Rajz János alakította parkőr képét valahol, és eszembe jutott egy másik kerület, egy másik park őre, kinek emléke szintén kedves maradt a mi számunkra.
A „Mi” a gyermekkori barátok, és jómagam.


A hely, egy másik kerület központjának közismert tere volt, közepén egy hatalmas templommal, sétányain kopott padokkal, és köztük füvesített részekkel, ahol napközben a hivatalos közeget egy parkőr képviselte, aki egyenruhát viselt a hozzá illő sapkával. A sapka formája, nem sokat változott az 1945. évi nagy világégés előtti viselet óta, és az utána következő évek alatt. Sétabotja is volt, de ne gondoljátok, hogy valami hétköznapi civilek számára gyártott, és boltban kapható divatozás céljára használatos. Nem. Ezt a ruházatához illő, hivatalos jelképnek számító munkaeszköznek is nevezhetnénk. A fogantyú kézbe illő szabályos, akár a többi sétabotnak, csak ami utána következett az volt rövidebb a kelleténél, de a hiányzó részt, a végét, valamiféle szurka-piszka szerűséggel pótolták, amit valójában egy vastagabb kihegyezett drót képviselt. Hivatalos sétái közben néha belebökött az eldobott cukorkás papirkák darabjaiba és az eldobált csikkekkel együtt, az őszi lombhullásig még a ritkán hulló faleveleket is felszedegette vele, és amikor a szurka-piszkára már nem fért több, akkor elsétált a szemetes kosárhoz és letisztította a botja végét. Mi is kijártunk naponta a térre, csak éppen nem a hivatalos ügyek intézése céljából. A gyerekszoba hiánya volt az oka. Mi azt, csak hírből ismertük, ezért aztán a tér lett a gyerekszobánk, igaz az ismereteinkből imitt-amott, egy-egy bekezdés hiányzott, de élettapasztalattal, egy kicsit jobban el voltunk látva a kelleténél. Azért a sors részben kárpótolt minket, voltak közöttünk valódi gyerekszoba tulajdonosok, igazi és valóban csinos, németül beszélő nevelő növel. Ezek a fiúk a jó neveltség, és a műveltségi ismereteiket két kézzel szórták elénk, csak fel kellet csipegetni őket. Én olyan szorgalmas voltam a 10 vagy 12 évemmel, hogy mindenáron különórákat akartam venni a Franciska kisasszonytól, aki egyik barátomat tanította, de sajnos nem kaptam tőle ösztöndíjat. Pedig én, hogy szerettem volna valamit tanulni tőle. Valójában mit? Azt én már nem tudom, de valamire csak meg tanított volna, hiszen fiatalon még fogékony az ember. Óriási erőfeszítés, és töretlen akaraterőm segítségével, sikerült annyit megtanulnom németül, hogy csókolom a „kisztihandját” kedves Franciska kisasszony. Azután már csak így köszöntem minden találkozásunk alkalmával azt gondolván, ezzel imponálok a hölgynek. Egy alkalommal, már-már azt hittem itt a nagy lehetőség, hogy csókkal illessem a hölgy kacsóját, amikor is megállt mellettem, és én bátorító mosolyt véltem felfedezni ajkai vonalán. Szerencsémre mielőtt még a keze után kapkodtam volna, újra felemeltem a fejem a tekintetét keresve. Mit mondjak, a hölgy tekintete elsiklott a fülem mellet, és távolabbra fókuszált csodás szemeivel. Megfordultam, kíváncsi lettem, mi is lehet az, ami ennyire a felkeltette figyelmét? És mit látnak szemeim, azt a vén Pista urat a szomszéd házból, aki talán már a 23.-ik évét is elhaladta. Flancos gojzer varrott cipővel a lábain, az akkor divatba jött csőnadrág, elegáns kétsoros zakó, fehér ing, csicsás nyakkendő, és a haja brillantinba úszott. Franciska rebegett felém egy Pá-aranyost, és szinte trillázva suhant el a Pista úr irányába. Fel is tettem a kérdést magamnak, mit szerethet egy ilyen aranyos nő, egy ilyen vén palin.
Amint túljutottam a csalódás okozta krízisen, a második rész következik.