….. valamikor vendéglő volt Pesterzsébeten a Kossuth Lajos utcában.
Az itt látható fénykép már igen csak lerobbant állapotában mutatja be a vendéglő utcai frontját, de a belső sem volt szebben felruházva. Ráadásul télen latyakos időben készült a kép, a hó sem volt már fehér a ráfröccsenő sártól, amiről folyamatosan gondoskodtak az arra járó teherautók abroncsai, amikor huppanva áthaladtak egy-egy kátyún és szórták az áldást minden felé, még az óvatlan járókelők ruháira is, azok külön örömére. Az utca koszos volt annak rendje és módja szerint, ahogyan az már a tavaszi nagytakarítást végző locsológépek munkája előtt lenni szokott. Mégis, szívesen nézem a képet, a jó időre, a meleg napokra gondolok, hogy milyen kedves és kellemes hely volt nyaranta, amikor a fák árnyékában elkortyolgattunk egy-egy pohár sört a barátokkal, esetleg ott vacsoráztunk a családdal. A baráti családi összejövetelek alkalmával minden esetben szóba-hozta valaki, hogy itt készítik a legfinomabb rántott borjúlábat széles e vidéken. Ennek bizony az lett a következménye, hogy kértük az étlapot, és mindenki ugyanazt rendelte. Borjúlábat rántva. Miért kellet ehhez étlapot kérni, arra máig sem jöttem rá. A képen látható, hogy a kedvelt Kiskulacs az utolsó napjait élte, és mint tapasztaltuk akkoriban, a borjúlábon kevesebb lett a prézli, és az igen kedvelt babgulyás, és a halászlé sem a régi. Azután már csak sört ittunk, amikor véletlenül (készakarva) arra jártunk, hogy arról beszélgessünk, hogy milyen jó volt, amikor még jó volt. Minél régebbi az emlék annál szebbé válik, lassan már kezdem azt hinni, hogy azokban a halakban szálka sem nőt, amiből a halászlét készítették. Ha, most valaki azzal érvelne, hogy filézett halászlét ettem, rendbe van, filézett volt, de olyan eset nem fordult még elő, hogy a filézett halszeletben szálkát ne találtam volna. Hát, ha már ilyen jól bekajáltunk, kerítsünk valahonnan egy pohár söröt, aztán gurítsuk le. Egészségetekre emberek, akármelyik vendéglőbe is jártatok
Az itt látható fénykép már igen csak lerobbant állapotában mutatja be a vendéglő utcai frontját, de a belső sem volt szebben felruházva. Ráadásul télen latyakos időben készült a kép, a hó sem volt már fehér a ráfröccsenő sártól, amiről folyamatosan gondoskodtak az arra járó teherautók abroncsai, amikor huppanva áthaladtak egy-egy kátyún és szórták az áldást minden felé, még az óvatlan járókelők ruháira is, azok külön örömére. Az utca koszos volt annak rendje és módja szerint, ahogyan az már a tavaszi nagytakarítást végző locsológépek munkája előtt lenni szokott. Mégis, szívesen nézem a képet, a jó időre, a meleg napokra gondolok, hogy milyen kedves és kellemes hely volt nyaranta, amikor a fák árnyékában elkortyolgattunk egy-egy pohár sört a barátokkal, esetleg ott vacsoráztunk a családdal. A baráti családi összejövetelek alkalmával minden esetben szóba-hozta valaki, hogy itt készítik a legfinomabb rántott borjúlábat széles e vidéken. Ennek bizony az lett a következménye, hogy kértük az étlapot, és mindenki ugyanazt rendelte. Borjúlábat rántva. Miért kellet ehhez étlapot kérni, arra máig sem jöttem rá. A képen látható, hogy a kedvelt Kiskulacs az utolsó napjait élte, és mint tapasztaltuk akkoriban, a borjúlábon kevesebb lett a prézli, és az igen kedvelt babgulyás, és a halászlé sem a régi. Azután már csak sört ittunk, amikor véletlenül (készakarva) arra jártunk, hogy arról beszélgessünk, hogy milyen jó volt, amikor még jó volt. Minél régebbi az emlék annál szebbé válik, lassan már kezdem azt hinni, hogy azokban a halakban szálka sem nőt, amiből a halászlét készítették. Ha, most valaki azzal érvelne, hogy filézett halászlét ettem, rendbe van, filézett volt, de olyan eset nem fordult még elő, hogy a filézett halszeletben szálkát ne találtam volna. Hát, ha már ilyen jól bekajáltunk, kerítsünk valahonnan egy pohár söröt, aztán gurítsuk le. Egészségetekre emberek, akármelyik vendéglőbe is jártatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése