A KORONA vendéglő 1

Voltak érdekes, szomorú, és kedves mozzanatai a „Korona” vendéglő történetének, mely a pesterzsébeti Baross utca 95. és a nagyobb része, a Nagy Sándor utcai oldalon húzódó sarokház volt. Több helységgel is rendelkezett az épület: söntés, étterem, táncterem, és természetesen a kerthelység, ahol ráccsal elválasztott boxokban, a piros fehér kockás abroszokkal terített asztalok sorakoztak vendégekre várva. Bálok és különböző rendezvények alkalmával zenekar muzsikált. A Hadastyánoknak külön termük volt. A Hadastyánok: „a kiszolgált katonákból alakított társulatok, melyek kölcsönös segélyezést és tagjaiknak tisztességes eltemetéséről való gondoskodást tűzik ki fő céljukul”. A teremben mindenféle más egyesület és szervezett is tartott összejöveteleket, előre egyeztetve a többiekkel, hogy ne ütközzenek a programok. Ott őrizték becses relikviáikat, a falra függesztett zászlók, képek, sisakok, régi egyenruhák, kitüntetések megmentett becses darabjait, nyilvántartásokat, iratokat. 1948-ban, a hatóságok a nagyobb helységeket lefoglalták, és lakásokká alakították. A söntés megmaradt 1950-ig, és miután azt is államosították, munkásszállót alakítottak belőle mivel nagy alapterületű helység volt. Az államosításkor elhordtak minden értéket a vendéglőből, és e tárgyaknak is nyoma veszett. Zűrzavaros időszak volt az akkoriban, nem illett kérésekkel fordulni a hatóság embereihez, hogy pl: minden asztalt azért ne vigyenek el, mert néha ebédelni is szokott a család. A problémát az okozta, hogy akkoriban a kimondottan vendéglő céljára épített házakban a tulajdonos lakásához nem tartozott külön konyha, a vendéglő konyhája szolgált az ott lakók számára a főzés céljára. Szünnapokon csak a család igényeinek kiszolgálására vették igénybe, mivel a többi napokon a vendégek számára készített ételek, fogások valamelyike volt az ő számukra is, a mindennapi. Szóval az elvtársak reggel megszállták tízen a vendéglőt, és vitték volna a nagyasztalt is, a konyhához tartozó minden kellékével együtt: az összes edényt, fedőt, fakanalat, köztük azt is, amivel a Nagyi fegyelmezni szokta az unokákat, illetve néha rácsapott a fenekükre. Azzal viszont soha nem keverte a babgulyást. A kanalak, villák kések, szintén a ládába került, csak hosszas vita után hagytak egy pár darabot. Közben kétszer is átvizsgálták az épületet, hogy hová lett a másik konyha. A következő második részben bemutatott fotón szereplő hamutartó, csak azért maradt meg, mivel a bizottsági elvtársak sokat bagóztak, és a büdös, tele csikkel hamutartóra már nem tartottak igényt, nem kellett senkinek, nem is rakták a ládába. Tán még büdös lesz a többi holmi. Így aztán megmaradt, és én őrzöm annak ellenére, hogy senki nem dohányzik a családunk tagjai közül. A problémám az volt a fotózással kapcsolatban, hogy sehol egy korabeli szódásüveg, sehol egy korabeli kisfröccsös pohár. Remélem illusztrációként a képen láthatóak is, megfelelnek a célnak. De a félliteres szódást, az a „tekon”, mármint a Gyula kölcsönözte a fotózáshoz. A kor szokása szerint az épület derékszögű sarkát, mondhatni levágták, és oda építették, illetve ott alakították ki a bejáratot és annak ajtaját. A ház Nagysándor utcai oldalával szembe, a 30-as villamos (később a 13-as) végállomása helyezkedett el egy kis épülettel, mely az utasok védelmét szolgálta, ami még ma is látható. A villamos járat megszűnte után egy zöldséges vette bérbe, és sokáig üzemeltette a kis épületrészt. Mostanság szükséglakás céljára alakították át. Hogy mik nem vannak!

A második rész, ahol megisznak egy kisfröccsöt.