Graffiti 20.

Régóta nem szerepelt a téma, gondoltam éppen ideje egy-két képet közölni.
E graffitiket szemlélő embernek olyan érzése támad, hogy a „nem tetszik” véleményt alkotó nézelődő emberek figyelmét is felkelti. Szinte provokálja, gondolkodásra kényszeríti.
Mi akar ez lenni? Mit akar mondani? Van, amikor ez működik és van, amikor nem. Sok esetben rögtön megszületik a megfellebbezhetetlen lesújtó vélemény, „ezt a mocskot”. Ezzel ellentétben vannak, akik másképpen gondolják, talán érthetőbb ez a másként, ha megismerjük az alábbi idézetből egy amerikai művész véleményét a dologról.
„A graffiti kalandos művészet. Egyszerűen azért műveli az ember, mert így tartja kedve, jóllehet néha kockázatos. Nem a pénzről szól, nincsenek szabályai. Határtalan kifejezési szabadságot jelent.”
Ennyi az idézet és mindenki úgy értelmezheti, ahogyan a kedve tartja, ez sem kötelező.
Figyelmemet felkeltette a torz marionett figura. Talán rólunk szól, és mi lennénk azok, akiket dróton rángatnak a mindenkori, mindent tudó ügyeletes bölcsek?
Az idézetben említett kockázatról szólva, főleg akkor beszélhetünk, ha valaki (-k), más emberek házfalát tekintik alkalmas felületnek az elképzelésük megvalósításának helyéül. A graffitis fut, a tulaj őrjöng, és egy fél téglát hajít a merénylő után. Szóval senki sem boldog.
És a megoldás? „Sehol se nincsen.”

Három az egyben 2.

Kominka József  epitáfiuma.

epitáfium: Templomokban, sírkápolnákban a halottak emlékére állított, díszes keretű kép 

vagy domborműves feliratos tábla.

Odalent a sínek mentén.

Sétaközben lenéztem a kis-átjáró hídjáról a „Katlanba”. Számomra ez a kifejezés jól hangzik, mivel romantikusnak találom, és izgalmasabb, mintha egyszerűen csak azt mondanánk „ott lent a vonatok járnak”. A „Katlan” valamikori szürke beton támfala ma a színek világa, sok graffitit és rengeteg firkálmányt pingáltak szorgos kezek a szürke betonra. Gondoltam közelebbről is szemrevételezem a lenti világot, igaz, már sokszor jártam odalent, de mint minden alkalommal talán most is meglep valami újdonsággal. Lesétáltam, és mint oly sokszor, ismét az volt az érzésem, hogy a vonatokon utazó emberek kivételével nem sokan járnak errefelé sétálni, igaz nem túl barátságos a lenti világ, viszont érdekes. Őrszem a szemafor tetején, pillangó az elszáradt növényzeten, a sínek tetejét napfény csillog, amit a vonatok kerekei fényesre koptattak, felettük  drótok futnak, néha különös formákat öltenek és tekerednek, csavarodnak számomra teljesen ismeretlen okokból. Aztán ami nem kellene, az elhagyott festékes vödrök, festékszóró flakonok, vonatok ablakán kidobott és összetört üvegek, műanyag zacskók és palackok tömkelege, szóval rengeteg a szemét. Itt mindent megtalálunk, ami máshol is jellemző, csak sűrítve és valamivel durvább a dolog.

A fenti sorokról az a véleményem, hogy ennél butább bevezetőt még nem írtak egy fotó album elejére.

Már be is fejeztem.

Dideregve

Ülök a szobában egy sámlin és didergek mert nem fűtenek  (talán sok lakónak van tartozása, és spórolni kell a gázzal?) miközben azon töröm a fejem, hogy felvegyem a cipőmet vagy sem. Az ablakon túl a nagy szürkeség, bennem meg a bánatos hangulat. Néha akad egy röpke pillanat, amikor felvillan egy-egy fénysugár a szél kergette felhők közül, és én ilyenkor talán el is mosolyodom. Felrántom a jobb lábamra a cipőm, hogy miért mindig azzal kezdem, azt csak a magasságos tudná megmondani, mert én nem. Nagyon szép masnit is kötöttem, talán kiskoromba sikerült ennyire jól, amikor még édesanyám vezette a kezemet. Azt gondoltam, hogy most már biztos elindulok, és megfogtam a ballábas cipőmet a folytatáshoz, de nem láttam hol  a lábam olyan sötét lett egy pillanat alatt. Az ablak felé pillantva, átnézve az üvegen azt láttam, hogy egy újabb nagy csúnya fekete felhő halad a ház felett. Miután ez volt a 36-ik meddő kísérletem az indulásra, mert valamicske napsütést is szerettem volna látni a sétával egybekötött fotózás során. Ezek után feladtam a reményt. Fogtam magam, és átsétáltam a másik szobába, ott állványra erősítettem a masinát, leültem egy székre és onnan figyeltem a felhők vonulását, miközben abban reménykedtem, talán csak felvillan néha egy csöppnyi napsugár. Fél óra eltelte után a felhők ritkulni kezdtek, a nap is feltűnt néha-néha melynek fénye eloszlatta a szürkeséget. A szél, és a hűvös maradt, de csodaszép fellegek kezdtek vándorolni az égen, bennem pedig feltámadt a remény, hogy talán az ablak üvegén keresztül is készíthetek elfogadható fotókat. Pechemre, vagy tán balsors üldöz, de az ablak koszos volt. Szebb időre vártam, ami az ablaktisztítást illeti, ezért aztán az üvegen maradt a patina. Sebaj, majd kinyitom az ablakot. Megtettem, és exponálgatni kezdtem. Na már most, a mi lakásunkban különböző régiségek találhatók, mint pl: diótörő kalapács, használt lópatkó, egy „prakker”, és jómagam, mint antik nyugdíjas. Aki nem olvasta volna még eddig a „prakker” használati utasítását, annak most leírom. Az kérem a régi világ porszívója volt, egyszerű püffölő szerszám, amivel kiverték a port a szőnyegekből. Azt viszont nem értem, hogy a porszívó feltalálása után, miért nem nyilvánították fegyverré. Miért? Mert kérem a feleségem „prakker” -ral a kézben rohant be a szobába (műértő a hölgy, tudja mire használható), és közölte, hogy ha nem csukom be az ablakot rögtön, akkor bizony kiporolja a hátsó felem, mint egy vásott gyerekét, mivel nem hajlandó szélviharban ebédet főzni. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem könnyű a fotósok élete, bizonyos esetekben néha a verés kockázatát is vállalni kell a siker érdekében. 

Utóirat: Végül kiderült miért is dideregtem, mert elfelejtettem szellőztetés után a radiátorok csapjait megnyitni. 

Pesterzsébeti utca, és házszámtáblák 5.

Elnézést az olvasóktól, de most semmi okos nem jut az eszembe. 

Ez egy kissé nagyképű volt. Egyáltalán volt olyan?

Pesterzsébeti utca, és házszámtáblák 4

Az első tábláról hiányzik az utca neve, aminek takarékossági okai lehettek, mert a névváltoztatáskor nem akartak az ott lakók új táblát venni. Ezért a Rudolf ucca feliratot kiköszörülték. Pontos részletek a  „kiskiskosutis” bejegyzésében olvashatóak, 

ami a Pesterzsébeti Érdekes oldalain található.

Érdemes elolvasni, egy rövid részlet idézet gyanánt:

"A Nyári Pál utca és a Munkácsy Mihály utca sarkán megakadt szemem egy régi házon, a képen a betonoszlop mögött látszik a kertes, fás udvar, egy ismerős régi ház. A házat 1930 körül építették, amikor a Munkácsy utcát a Rudolf utca és a Ferenc József utca (ma Nyári Pál utca és Mártírok útja)"

A teljes bejegyzés itt olvasható; Rudolf ucca térkép részlettel és fotókkal illusztrálva.

Ha valakinek érdekes története akadna valamelyik utcával, vagy táblával kapcsolatban kérjük, írja meg nekünk. Amennyibe szükséges, akkor mi segítséget nyújtunk annak megírásához, és felrakjuk ide, hogy mások is olvashassák. 

Kunadacs, jártál már ott?

Onnan jöttem, és elfáradtam mire ide értem, hogy lefotózzam. 

Orchideák.

Ez két ló.

Ez egy ló.

Állítólag ezekből a kis kockákból, ki nő majd valami.

Szánt a traktor, a volánnál Kocsis Peti.

Mi a feleségemmel jártunk arra, és sok mindent láttunk. Földet szántó traktort, fóliában locsoló embert, meg mezei egeret, lovat, kecskét, tyúkot, és krumplit ültető gyereket. Tehenet? Azt nem láttunk egyet sem. Már kezdem azt hinni városi ember létemre, hogy igazuk van az olyan embereknek, kik kétkedve azt mondják, a doboz, amire a „Tej” szót írták, és a polcra rakták, az igaz nem lehet, mert ha tehenet nem fejtek, miből készítik a tejet, túrót, joghurtot és egyebet. Mivel nem vagyok egy tej szakértő, itt be is fejezem. Nézem a földet szántó traktort, és a karámban mászkáló lovakat. Hálás témák, jó képek lesznek, és előszedtem a fotografáló masinámat, és nyomkodtam a gombot amerre csak jártam, még orchideákat is fotóztam kedvemre. Amikor a nagy fólia sátrat megláttam, úgy megbámultam, hogy még a számat is eltátottam. A képek bírálatát rátok bízom kedves nézegetők. Talán kibírják a kritikát.

Jó volt ott lenni, a barátok kedvesek voltak, a gyerekeik és az unokáik aranyosak, és a barátok barátai barátságosak. A táj szép, a munkájuk sok, és mi örülünk, mert tiszteletünket tehettük kedves régi barátainknál, és ott lehettünk.

Köszönjük a vendéglátást.

Itt látható a többi kép

.

Harisnyagyár (volt Perlesz)

Ezt a képet már jó régen kaptam, csak valahogyan elkódorgott, és most valami véletlen folytán ismét előkerült. Hogy ez ne ismétlődjék újra, gyorsan munkába vettem , és íme egy elfogadható kép született.  A Gyula jóvoltából, ismét gazdagodott a régi képek gyűjteménye.

.