A legendás futás Kőbányán, 1945 tavaszán.

 

A II. Világháború után az első mozi élményem.

- Az alábbi egy rövidke, de igaz történet és adalék a háború utáni mozizás kezdetéhez. Életem  9. évének soha el nem múló élménye, ami ma is olyan élénken él emlékezetemben, mint ha az akkori események képei, mint filmkockák peregnének előttem egy mozivásznára vetítve.

1945 tavasza, de inkább nyara volt, — nem tudom pontosan, legfeljebb csak abban vagyok biztos, hogy már meleg napsütésen napok is voltak akkoriban. Mi fiúk, öten vagy hatan a kőbányai Halom utca és Liget utca sarkán a szokásos napi forgalmi akadályt képeztük a járdán ráérősen ácsorogva. Már letudva az ebédet, és a leckeírást (már aki írt) vártunk a többiekre, talán akad még plusz játszótárs a fogócskához. Messziről a Szt. László-téri templom felől valami kiabálás félére figyeltünk fel. Ahogy hangok egyre erősebbek lettek, úgy növekedett egy felénk rohanó gyerek alakja, és vált érthetővé, hogy tulajdonképpen mit is ordibál. „ Játszik az Asztoria, játszik az Asztoria, Marco Polo kalandjai Donald Kacsa trükkfilm! Játszik az Asztoria, játszik az Asztoria….” ! Ezt ismételgette egyfolytában szinte eltorzult hangon, és futtában csak annyit kiáltott felénk, „sietek pénzt kunyerálni a Fatertól a mozijegyre”, és rohant tovább, végig a Halom utcán a Kolozsvári utca irányába a lakásuk felé. Mi ott álltunk földbegyökerezett lábakkal, és azon csodálkoztunk, hogy a kis Golec, mikor vesz levegőt? Ő is egy osztálytársunk volt, és a Goleczky néven ismert család legfiatalabb 9 éves tagja. Remélem máig is, jó egészségnek örvend. Na fiúk rohanás, kiáltotta valaki, és mi száguldottunk a mozi felé meggyőződni arról, hogy valóban igaz a most hallott hír? Kissé kapkodva szedtük a levegőt mire a mozi elé értünk, és egymást lökdösve próbáltunk jobb pozícióba kerülni a képek számára készült vitrin előtt. Kiguvadt szemekkel bámultuk a csodás képeket, igaz elsőre nem a Marco Polo fekete fehér képei ragadták meg a figyelmünket, hanem a Donald Kacsa fotója amint tündökölő, harsány színekben pompázott a vitrin üvege mögött. Talán még az álunk is koppant a járda aszfaltján annyira csodás és nagyszerű látvány volt számunkra.

 - Röviden még annyit, hogy Tibor testvérbátyám kíséretével mehettem a filmet megnézni, miután az anyagiakat reá bízták a szüleink. Mennyi néző lehetett azon a napon a moziban azt nem tudom, de biztos, hogy a WC ablakát is bejáratként használták egyesek, miután már minden jegy elfogyott. A teremben a közlekedést biztosító szabad részek olajos padlóját is a nézők foglalták el. Lehet, hogy piszkos lett esetleg a nadrágjuk hátsó fele, de ezen a napon ennek nem volt jelentősége. Még a vetítővászon előtt sem akadt hely, voltak, kik a nyaktörés kockázatát is vállalva oly közel ültek a vászonhoz, hogy a falhoz ért a lábuk és teljesen hátra hajtott fejjel voltak csak képesek arra, hogy a vászonra tekintsenek. Egy hétig csak erről beszélgettünk, és legalább még kétszer megnéztük a filmet. Egy esetben én is használtam a vészbejáratot, ahogy akkoriban a klotyó szellőző ablakát neveztük tréfásan. Az elkövetkező időkben rendszeres mozilátogató vált belőlünk, és minden valamirevaló filmet, a „semmiresevalókat” is beleértve, egyaránt megnéztünk. A filmeket kategóriákba soroltuk, mint: Cowboyos -film, gengszter-film, szerelmes-film (hozzátettük, unalmas), rém-film, trükk-film, harcos, vagy háborús-film.  A mozijegy árának előteremtése szerencsénkre nem okozott különösebb nehézséget, a szüleink csupán csak egy részét tudták biztosítani, és néha pedig a sekrestyés úr a Szt. László-téri templomból. Ez mindig mise után történ, amikor mi voltunk a ministránsok, és a feladatunkat jól végeztük. Volt olyan eset, amikor egy jól öltözött uraságnak (szerintem zsugori lehetett) már harmadszorra ráztam a perselyt a csengettyűvel az orra előtt (direkt),  mire nagy nehezen előkotort egy nehezebb fémpénzt, ami eléggé jól hallhatóan hullott a többi adomány közé. Ezen még a sekrestyés úr is jót mosolygott, mivel a kedves hívő minden alkalommal eljátszotta ezt a szerepét, hogy felhívja magára a figyelmet, és mindenki tudjon arról, hogy ő egy adakozó, igaz hívő ember. Végszónak csak annyit, hogy a Jó Isten valószínűleg tartalmas hosszú élettel jutalmazta a jószívű sekrestyés urat, és bizonyára nem neheztelt rá, amiért a hívők kegyes adományainak egy kis töredékét ránk pazarolta.

- Sajnos, képeket nem tudok mellékelni a történethez, csupán egy térkép darabját, amin berajzoltam a ma márt történelmi eseménynek számító nevezetes futás útvonalát, és valamivel a történtek előtt készült fotót  rólunk. Utólag sikerült még egy képet beszereznem, ami a helyszínek egyikét illeti, remélem így érdekesebb.

Az alábbi Email-t is megosztom veletek, amit Floridából kaptam.  (Halom u. 7 sz. volt a tulajdonuk). Előbb neki küldtem a fentieket, az időpont egyeztetése céljából.  

"Szia James!

Ez egy nagyon jó story. Én is úgy emlékszem erre, mintha ma történt volna. Ez pontosan 1945 nyarán volt, mert én már 1945 szeptembertől már Esztergomban voltam a Ferences Gimnáziumban.

Cukros"
Florida Saratosa