Hogyan lettem madárfotós 2

1. Csini a tollazatod Gerlicém.

2. 

3.

4.

5.

6. Már mész is, és mi lesz a kicsikkel? 

Második fejezet.

Kettétört a madárfotós karrierem, mielőtt a siker rám mosolygott volna. Talán ezt a címet kellett volna adnom az irkálmányom második fejezetének címéül, hogy híven tükrözze a valóságos rövidke eseményt. Tudniillik, egy régi kedves ismerősük a 82 éves Matild néni, havi rendszerességgel rokonai és régi ismerőseinek szentelt látogatásainak körútja alkalmával, hozzánk is betér. Ilyekor megkérdezi, hogyan szolgál az egészségünk, és vettünk e már új hűtőszekrényt, mivel tudomása szerint a mienk eléggé régi. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy Matild néni igen jó szellemi, és fizikai állapotnak örvend, vékony, törékenynek látszó alkata megtévesztő, mert a ruha egy szikár, de igen szívós nőszemélyt rejt. Senkinek nem ajánlanám, hogy elfogadjon tőle egy kis sétára való invitálást, mivel tapasztalataim alapján garantálhatom, hogy a második utcasaroknál már 120 lenne a pulzusa, míg Matildkának 70 ről csak 74 re emelkedne. Úgy gondolom ennyit illendő volt elmondanom a kedves látogatónkról, mielőtt végigmondom a történteket. Minden iránt érdeklődő természetű személy lévén, természetesen bepillantott az én szobámba is, a küszöböt átlépve rögtön megrótt, és egyben jó tanácsaival is ellátott szokása szerint;
   „Maga már megint itt ül a billentyűs gép előtt, menjen, sétáljon inkább egyet, mert ennek nem lesz jó vége. Nézzen magára, még csak 75 éves és már szemüveges, Én még a ”Kosuti” szökőkútjától is megmondom magának hol állnak a toronyóra mutatói, és hány az óra!”
Mit tehettem, megígértem, hogy ezután többet sétálok, és nem rongálom a szemem azzal, hogy egész nap a képernyőre meresztem. Igaza van Matild néni, rögvest kikapcsolom. 

― Ne kell úgy kapkodni fiatalember, mielőtt megtenné mutasson egy pár szép fotót, mert nekem      nagyon tetszett, amit a legutóbbi alakalommal láttam. Maga elég jó képeket machinál, azzal az ördöngös masinájával. Valamikor én is sokat fotóztam. Maga ismerte Lajoskát, szegény megboldogult férjem? Ő még csak ki sem próbálta, szegénykém, nem egy vállalkozó szellemű ember volt. Az én fotóaparátom, egy valódi német „Voigtländer” márkájú gép volt. De, nem ám valami Honecker féle NDK-ás, nem, ez egy békebeli Németországban gyártott szerkezet, amit apukától örököltem. A mai napig is, a vitrinemben őrzöm.
Közben a diavetítés folyt, és lassan peregtek a képek monitoron.

Mivel érkezése előtt éppen a fenti galambos képeken munkálkodtam, azokra is sor került a bemutatott képek sorában. Nézegette, de semmiféle véleményt nem nyilvánított a képekről, ugyan motyogott valamit az orra alatt, de abból semmit nem értettem. Kicsit furcsállottam a dolgot a nem éppen szófukarságáról ismert, de annak ellenére kedves nénikétől. Tán eszébe jutott, hogy valami sürgős dolgáról feledkezett meg, mert köszönésfélét hallottam, de mire felpillantottam Matild néni már a feleségemtől búcsúzott az előszoba ajtajánál. Néha meglepően gyors tudott lenni. Talán egy hét is eltelt az eset óta, mikor a Matild nénivel egyházban lakó szomszédjával, Lali úrral találkoztam a „kosutiba”. A hajdan volt „nőkbálványa” (80), az ifjúságát idéző idők stílusában öltözve, körültekintő figyelemmel, óvatos lassú lépteivel végezte napi sétáját. Amikor mellém ért, szokásával ellentétben előre köszönt. Ez meglepetés volt a számomra. Tudniillik én csak 74 vagyok.

― Üdvözlöm kedves János, régen láttam magát. Meséljen valami jó sztorit.
― Jó napot Lali úr kérem, amint látom a fürgesége semmit nem kopott, az én mesélőkém
     viszont nagyon. Talán ha igaz, akkor a legfrissebb viccem kb. öt éves..
― Mondja csak, maga ugrat engem, hogy nincs újdonsága?
― Miért ugratnám?
― Mert beszéltem Matildkával és ő mondta, hogy magának vannak olyan képei, azokról meséljen
    valamit, de akár mutathatna is párat, ha éppen van magánál
― Milyen olyan képeim vannak?
― Csak nem akarja letagadni, a Matildka látta őket.
― Nem, nem akarom letagadni, valóban mutattam egy pár képet, csak nem tudom Lali úr, hogy
     melyik képre gondol.
A szeme sarkából óvatosan körültekintett, és közel hajolva hozzám, a fülembe suttogta.
― Hát azokat a "kszeksz" fotókat. Monda is a Matildka, hogy nagyot csalódott magában,

    pedig olyan jó erkölcsű fiatalembernek gondolta magát.  Hi, Hi..
― Csak nem a turbékoló galambokat mesélte a Matildka?
― János kérem, ne legyen már ilyen zsugori, mondja a szemembe, hogy nem akarja
     megmutatni, ne altasson engem ilyen mesékkel. 

     Még, hogy galambok.    

És ezzel ott hagyott. Azóta Lali úr az egykori „nőkbálványa”, még vissza sem köszön, amikor találkozunk. Mostanában bosszúból azt híreszteli rólam, „a János az egy zsugori alak, különben meg olyan rossz fotókat készít, hogy egy pillantást sem érdemes rájuk vetni.”

A madár fotós karrierem ugyan félbetört az ismerőseim körében, de kedvemet nem szegte. Ezután majd jobban odafigyelek. Az objektív védőt majd mindig felrakom, nehogy véletlenül megnyomjam a gombot, és Matildka látogatásainak alkalmával a képeket nézegetve, a képek egyikén két hangyát

pillantsunk meg, akik éppen illetlen pózban tornásznak a langyos aszfalton.
.