2011. január 18., kedd

Népliget (a Lizsé)


A középső rész helyhiány miatt kimaradt.
A mutatványos bódé kijelölt helye a térképen.

Ki hallott már ilyen badarságot? Még hogy Vitéz László szögre akasztja a palacsintasütőt, híresztelte egykoron valami bolondos alak. Én máig nem hiszem el, hogy ezt tette volna.
„ Szervusztok Pajtikák” — szinte ma is hallom füleimben a köszöntést  és azt is, hogy mit válaszolt volna Vitéz László.
Nem én, nem akasztom szögre, míg a füttyös ördög a fekete nadidrágjában sétafikál, addig neki nem lesz nyugta. Én vagyok a Vitéz László, jövök én még Henrik-bácsival, azt jól elagyabugyálom a suvickos pofájút a „nagymamucikám kedvenc báli legyezőjével” mert így nevezi kedvenc palacsintasütőjét. Ha nem tudnánk jönni, akkor tegyetek valamit a lejátszós szerkezetbe, és mi egyből a képernyőn leszünk. Ha elejtem véletlen a palacsintássűtőt, akkor sincs baj, mert ott a göcsörtös furkósbotom, és azzal folytatom. Kap olyant a kobakjára a suvickos képű, hogy lejön még a fekete Schmoll-paszta is a feje búbjáról. Azzal szokta kenegeti mindig magát azt gondolván, hogy minél feketébb és fényesebb  a feje, annál ijedősebb lesz a Vitéjz Lájszló. Hát, egy nagyot téved, mert előadás el nem marad agyabugyálás nélkül, azt garantálom.
Valamikor az 1940-es évek végén, mint kisgyerek én is sokszor álltam a népligeti bábosszínház palánkjának külső oldalán. Olykor-olykor előfordult ilyen is, mivel üres zsebeimben kotorászva még véletlenül sem akadt egy 50 filléres a kezem ügyébe.  „Tessék  -  tessék! Katonáknak, gyerekeknek 50 fillér, felnőtteken egy forint! Kezdődik az előadás!” — szólítgatta az arra sétálókat a kikiáltó.  És valóban elkezdődött, én pedig hallgattam az előadást, és élveztem az adok a suvickos popfikájára szöveget. Ott mindig győzött az igazság, és nem ment haza senki keserű szájízzel, hogy tán valami ártatlant esetleg igazságtalanság ért volna. László mindig tudta mit kell tennie, még a molinári-bácsi sem úszta meg a dolgot.
Az 1950-es években számolták fel a mutatványosok bódéit, és szűnt meg a népligeti vurstli. Ez a nem tudom milyen apropóból született idióta ötlet vetett véget, az 1926 –tól sok ezer gyereket, felnőttet szórakoztató bábos dinasztia népligeti előadásainak. Szerencsére, Kemény Henrik nem adta fel, és Ő volt az egyetlen, aki mint mutatványos továbbra is életben tartotta Vitéz Lászlót és társait. A gyermekeink mázlija, hogy ezek az előadások idővel rögzítve lettek. Nem csak a fiaink, de az unokáink is, nagyokat kacagnak a mai napig, ha éppen egy Vitéz László előadáshoz van kedvük.
Számomra Kemény Henrik bácsi, és Vitéz László soha nem  hagyják abba a játékot, és a suvickos pofájú ördögfajzat is bőven ad munkát a palacsintasütőnek, a mesék nem mehetnek nyugdíjba.
Kemény Henrik és őseinek népligeti „Bábosbódéját” 1989-ben felújították, és díszelőadást  tartottak benne. Sajnos azóta nem volt több előadás, hogy a bódéból mi maradt az utókorra azt nem tudom. Amikor egy kissé melegebb napok következnek, majd ellátogatok arrafelé azt remélve, meglelem a helyét, és Kemény Henrik tiszteletére, majd elkattintom a masinámat egy fotó erejéig. 


8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Egész jó kis olvasnivaló.
Több nincs?
Dodo

rokalaci írta...

Hogy érted a kétszeri lezárt múltidőt?
Elhunyt Kemény Henrik?

james 36 írta...

Köszönöm a megjegyzésedet, rossz a fogalmazás.
Én inkább arra gondoltam, hogy többé már nem lép fel.

R-Joe írta...

Sajnos tavaly a bábszínház leégett.

Volt ott egy céllövölde Halmes bácsié volt. Nem a mindenki által ismert hurkapálcás ajándékok, hanem inkább lőtér volt. Ezermester volt az öreg, mindenféle izgő mozgó játékokat gyártott, amire lőni lehetett. Állítólag az Ecseri úti templom Mária szobrának kezében lévő virágot is ő kalapálta ki vasból.

Hétvégenként ide járt anyám 13 évesen segíteni. Még létezett az üllői úti laktanya, ahonnan kijártak a katonák a ligetbe. Amikor fitymálták a puskát, megmutatta, hogy kell rendesen célba lőni:

25 lépésnyire a cél, háttal neki tükörből, gyufafejre...

james 36 írta...

Szia R-Joe!
Egy sajnálatos, a leégésre gondolok a többi, pedig nagyon érdekes adalék a Lizsé történetével kapcsolatban.
Köszönöm megjegyzésedet, mellyel gazdagítottad még érdekesebbé téve a bejegyzést.
Neked müxik a Blog-od? Szeretném megnézni.
Üdvözlettel James

R-Joe írta...

Szívesen!

Egyébként apám itt ismerkedett össze anyámmal. 9 évig udvarolt neki, és immár 57 éve boldog házasságban élnek.

R-Joe írta...

És utoljára egy "malacabb" sztori.

Volt egy mondás:

Pedig a kezemben volt, mégsem az enyém.

A Lizsébe rengeteg nép járt, mindenféle helyről, köztük cselédlányok is. A szomszédos laktanyából, délutánonként a kimenős bakák is ide jöttek. Történetesen szerették a fehérnépet is. Eljárkáltak velük a susnyás fele is. Egy gond volt, hogy este megszólalt a takarodót jelző kürt a laktanyában. A baka ilyenkor szélsebesen szedte össze cókmókját, és rohant vissza. Amíg a kürt szólt, büntetlenül visszamehetett a körletébe.

Szóval innen van a mondás...

james 36 írta...

Szia R-Joe!
Nem malac ez a sztori, én is voltam katona.
Ez maga az élet, illetve a katonaélet egy része, szerencsére számomra nem volt túl hosszú. A katonák örömteli, vagy bánatosabb napjainak egyike. Ha örömteli volt, akkor a szerencséseknek segített elviselni a nehezebb napokat.
Köszönöm a mondás értelmezését, számomra ismeretlen volt.
A szüleid sztorija figyelemre méltó. (57 év)