Nekem magas.

Hazafelé ballagok a bolti bevásárlás után, kezeimben egy-egy teli szatyor lóg, én pedig morgolódva megállok, hogy szusszanjak egyet. A közeli padra rakom a szatyrokat, egy fél lépést hátralépek és szemlélgetni kezdem őket. Mi a fenét tettek a tejjel (4 liter), a kenyérrel, felvágottakkal, és a többivel, miért ilyen nehezek ezek, még akkor is, ha a két kristályvizes flakont elfelejtettem hozzáadni. Öt éve még nem volt ilyen nehéz, igaz azt se tudtam, hogy itt van egy pad. Most legalább megtudtam. Akkor már le is ülök, ha már itt vagyok csak úgy próbaképpen. Valahogy úgy kell leülnöm, hogy az árnyékom takarja a tejet, hátha tovább szuszognék a kelleténél. Ahogy ott pihegek és nézelődöm, felkeltette a figyelmemet két manus, akik kötelekkel a nyakukba, karabinerekkel az oldalukon battyognak el előttem. Jééé.., hát ezek alpinisták, vagy „sherpák”, ilyeneket láttam már a Nat-Geon, ezek mászkálnak a Himalája csúcsain fekete szemüveget viselve, mint a maffiások. De mit keresnek itt, az Alpok az Nickelsdorf után van, a Himalája meg még annál messzebb, de nem erre kell menni az biztos. Legyen az ő gondjuk. Hazamentem, csak a lépcsőházban volt egy kis gond, nem működött a lift. Egyből alpinista lettem, felmásztam a negyedikre. Berámoltam a frigóba és bejelentettem a nejemnek, hogy miután megmásztam négy emeletet, pihennem kell. Ezzel kimentem az erkélyre és belezöttyentem kedvenc „félignyugágy” székembe. Félig hanyatt dőlve, hol jár az ember tekintete? Hát, olyan 45 fokos szögbe "föfelé". Olyant történt már velem a magasból lenézve, hogy létezik tériszony, de fölfelé, még sörös állapotban sem. Most viszont igen, mert egy szál kötélen lógott egy ember, alatta 10 emelet semmi.
.