....... felbontották valamikor.
A sárga keramit burkolatot felszedték "kosutiban", talán az 1970-es évek elején, akkor egy darabig, csak szép sárga homok borította az egész utcát végig. A gyermekeink nagy örömére, valamelyik erzsébeti szódás fia, lóháton és valamiféle vadnyugati kalappal a fején, vágtatott le és fel a homokos "kosutin" naponta legalább kétszer, szőrén ülve meg a paripát. Voltak, akik rémüldöztek voltak, akik felháborodásuknak adtak hangot, mivel a ló engedve a természet kényszerének, potyogtatta a lócitromot, hangos pukkantások kíséretével. A mi, és mások gyermekei viszont boldogan, kórusba üvöltözték, lócitrom, lócitrom..... (hiába minden nevelési célzattal elhangzott szónak.) és önfeledten nevettek, a „kosuti” közönségével együtt, élvezték a spontán komédiát, kivéve „Fintorgó Rezső” és családját, kik zsebkendőt tartva az orruk elé a fal mellé húzódtak. Persze a gyermekeik feje vörösödött a visszatartott kacagástól. Elnézést az illetlen szavakért, de lehet, hogy élnek még Fintorgóék? Most éppen az a kifogásuk amint hallom, hogy nem eléggé simák a sétáló utca kövei és túl hangos a szökőkút csobogása az elmélyült sétához.
Reméljük, akad egy fotó is majd, ami hiteles képet mutat az akkori viszonyokról.
Találtan képet, bár jóval előbbi mint a történet, de megteszi mint illusztráció és így láthatóak az akkori sárga keramit téglák, amikkel az utcákat burkolták sok esetben.
A sárga keramit burkolatot felszedték "kosutiban", talán az 1970-es évek elején, akkor egy darabig, csak szép sárga homok borította az egész utcát végig. A gyermekeink nagy örömére, valamelyik erzsébeti szódás fia, lóháton és valamiféle vadnyugati kalappal a fején, vágtatott le és fel a homokos "kosutin" naponta legalább kétszer, szőrén ülve meg a paripát. Voltak, akik rémüldöztek voltak, akik felháborodásuknak adtak hangot, mivel a ló engedve a természet kényszerének, potyogtatta a lócitromot, hangos pukkantások kíséretével. A mi, és mások gyermekei viszont boldogan, kórusba üvöltözték, lócitrom, lócitrom..... (hiába minden nevelési célzattal elhangzott szónak.) és önfeledten nevettek, a „kosuti” közönségével együtt, élvezték a spontán komédiát, kivéve „Fintorgó Rezső” és családját, kik zsebkendőt tartva az orruk elé a fal mellé húzódtak. Persze a gyermekeik feje vörösödött a visszatartott kacagástól. Elnézést az illetlen szavakért, de lehet, hogy élnek még Fintorgóék? Most éppen az a kifogásuk amint hallom, hogy nem eléggé simák a sétáló utca kövei és túl hangos a szökőkút csobogása az elmélyült sétához.
Reméljük, akad egy fotó is majd, ami hiteles képet mutat az akkori viszonyokról.
Találtan képet, bár jóval előbbi mint a történet, de megteszi mint illusztráció és így láthatóak az akkori sárga keramit téglák, amikkel az utcákat burkolták sok esetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése