Találkozások...1

.....találkoztam „Svejk” -el!

Napjainkban történt, és nem az első alkalommal. Az első valamikor nagyon régen, még igencsak iskoláskorú lehettem, az évszámra már nem emlékszem, de biztos, hogy az 1950-es éveket írtuk. Valami olyasmire emlékszem, hogy valami nagyon fontos aktuális csavargási ügyben koptattam a járdák aszfaltját, amikor találkoztam egy barátommal, aki éppen szembe jött velem. Közönséges találkozásnak nem nevezhetném a dolgot, mert messziről látható volt az arcán valami vigyorféle, és néha hangosan felkacagott, mit felkacagott, – szabályosan felröhögött időnként, és a szeméből a könnyeit is törölgette néha. Na, mesélj! Mitől van ilyen jókedved? Hozzá kell tennem, ifjúkorunk nagy áldása, (itt minden ifjúra gondolok), a mindenen kacagás korszaka volt. Mindenen tudtunk nevetni. A felnőttek sokszor értetlenkedve néztek ránk, és lehet, hogy a szüleinkben felmerült a kérdés, esetleg orvoshoz kellene vinni a gyerekeket? Miután a barátom elmesélte, egy kölcsönkapott könyv egyik oldalán olvasott rövidke epizódot, bizonyos Svejk nevű derék katona történetéből, hát én is kacagásra fakadtam. Azon nevettünk, hogy Svejk azon megjegyzésére „őfelsége a császár falon függő képét le xarták a legyek”, miért őt, és nem a legyet vitte el a titkosrendőr a fogdába. Az igaz viszont, honnan tudhatná a légy, hogy mire nem szabad pöttyöt rakni a „Kehely”-hez címzett fogadóban? Egy hétig volt még nevetés tárgya a légy pöttyök a képen, mert nem volt ideje tovább olvasni a történtet a barátomnak. Egy másik nagy nevetésre ingerlő epizód; mikor Svejk a cellából kiszól a fegyőrnek, hozzanak neki egy vekkert, mert reggel kihallgatásra kell mennie, és aggódik, hátha elfelejtik felkelteni. És mi? – tovább kacagtunk. Most, a visszaemlékezés alkalmával én magam is csodálkozom, hogy miért nem tudunk ma már akkorákat nevetni. Kissé irigylem az akkori magunkat, mostanság egy széles mosollyal is megelégszünk akkor, mikor nevetni kellene. A könyvet több alkalommal is olvastam, és ma is nevetek, mosolygok közben. Tán öt éve olvashattam utoljára. Azért vált aktuálissá újra a Svejk úr, mert a fiam egy halom fotóval lepett meg, amik egy kirándulása alkalmával készültek nem is olyan régen. A képeket nézegetve, egy ismerős alak tűnik fel némely képen, és rögtön felismerhető kiről is van szó. Így találkoztam újra Svejk a derék katonával, sajnos csak fényképen, mert ha én is ott vagyok, bizonyára iszogattam volna egy pár stampedli sligovicát, a találkozásunk örömére. Sűrűn emelgette a poharat, de ez nem akadályozta a trombita játékát, és annak színvonalát. Nagyon jó zenész az elbeszélések szerint. A helység neve Bük, és arató verseny apropóján, sok a vendég. Panasz pedig ne légyen, mert innivalók, meg mindenféle igazi paraszti ételek sokasága kerül terítékre, ami lecsúszik, eltűnik a vendégek gallérja mögött. Az elégedett vendégek „jövőre újra jövünk”, jelszóval távoznak. Talán a kelleténél többet írtam, mint amennyi e pár kép magyarázatához szükséges lenne. Szerintem jó is így, képzeljétek el, mennyit irkáltam volna, ha esetleg egy vendéglőben Svejk társaságában söröt iszogatva, meghallgatom történeteit. Az album képei még szaporodni fognak.

a többi kép, itt látható