A masiniszta 1

Én is voltam kis srác! 
Régen, amikor öt vagy talán már hat éves is lehettem, valamikor az 1942 körüli években úgy gondoltam, számomra ez a férfikor kezdete, és egy napon komoly elhatározással álltam a szüleim elé. Előtte a vasútállomás "felső" környékén játszottunk a fiúkkal, miközben nézegettük és figyelemmel kísértük a vasutasok munkáját.

Jött a mozdony, aminek az elején volt egy lépcső, azon egy vasutas, kezében piros zászlóval, szájában síppal, hol integetve, hol fütyülgetve szorgoskodott, jeleket közölt a mozdonyvezetővel. Néha leugrott a lépcsőről és előre szaladva bebújt a mozdony és egy vagon közé, majd beakasztott egy valamit egy nagy horogba, és ismét felugrott a lépcsőre és nagy lendülettel integetve a zászlóval fújni kezdte a sípját. Ezek a dolgok történtek a váltók átállításakor is. Egyik vágányról a másikra tolták, vagy húzták a vagonokat és állították össze a tehervonat szerelvényeket. Esetenként, amikor a mozdony elhaladt előttünk nekem mindig elakadt a lélegzetem is a nagy rácsodálkozástól. Csak bámultam azokat a nagy kerekeket, azt a kacifántos mozgású alkatrészeket, a tolattyú, lökettyű, huzattyú, forgattyú és még mit tudom én milyen....ttyú szerkezeteket, amik nevét a mai napig nem ismerem. A sistergések, fújtatások mindig akkor kezdődtek, amikor egy ember a "Masiniszta" valamit tekert, vagy állított valamiféle szerkezeten, aminek a titkát egyedül csak Ő ismerte. Az egyik kezében mindig volt egy rongy, amivel ráérő pillanataiban mindig letörölt egy olajcseppet vagy valami maszatot, amit csak Ő látott meg a masina valamely pontján, ami mindig tiszta és fényes volt. Csodás simléderes sapka volt a fején, amely alatt egy kissé szénporos vidám arc volt látható csillogó szemekkel. A fűtő már jóval feketébb volt és igen izgága. Állandóan rohangált a lapátjával, szinte kicsapta a tűztér ajtaját, és nagy lendülettel bedobta a szenet, és ezt ismételgette néha hosszabb és rövidebb szünetet tartva. Hát, ez nem hozott lázba. Engem továbbra is a masiniszta izgatott a mozdonyvezető, aki ismerte a gépezet minden titkát, és a fújtató prüszkölő gépezet szeretete látszott minden mozdulatán. Csodáltam a bácsit, és irigyeltem a sapkáját. A sapka és annak is a simlédere volt a mindent eldöntő tényező, és nagy határozottsággal kijelentettem a szüleimnek, Édesanyám, Édesapám én masiniszta leszek. Megnyugvásomra beleegyeztek, és én lefekvés után azt álmodtam, hogy reggel megyünk a mozdonyos iskolába.
Édesapám mesélte valamikor, én csak leírtam a rólam szóló történetet.
-
Ez egy régebbi, 2008. évi bejegyzésem, de nem működött a linkje, ezért voltam kénytelen újra felrakni.

folytatás: Masiniszták 2

Pesterzsébet, vonat az állomáson.

 A szerencse mindig hoz valami meglepetést, "példul", egy érdekes régi képet a Pesterzsébet állomásról, ahol egy dohogó diesel mozdony várja az indítást. Érdekessége még a képnek, hogy a szerelvény végénél egy kevés valami látszódik a régi állomás, akkor még létező épületéről.

 „Zettvel” egy megjegyzést írt a képpel kapcsolatban, melyben informál a kép készítőjének személyéről. Az alábbi kiegészítésben őt olvashatjátok, én pedig megkoszönöm sorait.

„ Látom, hogy a kép Kubinszky Mihály professzortól, a híres Széchenyi- és Ybl Miklós-díjas építész és szakírótól származik, aki nagyon sok épülettel foglalkozott, főként hazai és külföldi vasútállomásokkal kapcsolatosan.”     Zettvel

Séta a sínek mentén.

Fotózgatom a graffitiket, és időnként vonatok zakatolását hallom. Jé, itt vonatok is járnak?

Hát igen, mintha nem tudnám, hiszen csak a sínekre kell pillantanom amik felső részén megcsillan a napfény. Mozdonyok, vagonok kerekei koptatják fényesre a sínek tetejét, nekem meg nem jutott eszembe, hogy képet is készíthetnék valamelyikről. Na, most akkor a figyelmem (a füleimet) sínek felé fordítom, hogy halljam, ha jön valami. Tőlem lehet személy, teher, vagy bármilyen fajta vonat, csak a mozdony legyen szemrevaló. Nem jött semmi. Ezért aztán lefotóztam egy vezetéktartó oszlopot egy csomó dróttal, amin egy zongorahangoló egy hétig sem ismerné ki magát, hát még én. Érdekesnek találtam, és a rajta alkalmazott műszaki megoldások eléggé látványosnak tűntek. Ezek után elballagtam az állomásnak nevezett konténer felé, amikor is a hangosbeszélőn hallom, hogy személyvonat érkezik, valahonnan ide, és innen pedig valahová megy, valamin keresztül. Ezt én megvárom. Pár perc elteltével megérkezett a vonat, sehol semmi fölösleges festés rajta, szép tiszta szerelvényt láttam (belül nem vizsgálgattam) nagy örömömre. Hozzá kell tennem, hogy egyre gyakrabban. Kukkantás a masinám nézőkéjébe, és már nyomtam is a gombot, mivel elégedett voltam az ott látottakkal. A gombnyomkodás eredménye a két kép, a kritika joga a képnézegetőké.

Pesterzsébet vasúti állomás.

.....miért kellett csákányt fogni?

Erzsébetfalva életében az 1870 - 80-as évek gazdasági fellendülésének korszaka jelentős változást hozott. A vasúthálózat bővítése, a Budapest – Kelebia vonal kiépítése lehetőséget nyújtott arra, hogy egy vasúti megállóhely létesüljön a település mellett. Ennek érdekében Suda János vezetésével az érdekeltek addig munkálkodnak, míg a MÁV megállóhely létrejötte meg nem oldódik. Az egyik fő indok, hogy a földingatlanok értéke emelkedjék, a második az állandó közlekedés biztosítása, hogy a község bekapcsolódjon a környező települések vérkeringésébe, és viszont. A vasútvonal a Soroksári út szintjén haladt, de amikor az Erzsébetfalva-Csepel között, 1910-1912 közötti években épülő BHÉV vonal egy szinten történő kereszteződésének elkerülésére érdekében, hat méterrel a Soroksári út szintjénél mélyebbre helyezték a vasúti síneket. Ami a lényeget illeti, a mai napig is ez a fennálló állapot. Ami engem illet, én nagy kedvvel fotózom a vonatokat, és a beton támfalakra pingált graffitiket. Van, ami tetszik, és van, ami nem tetszik, de a falra festett, fújt figurák és firkálások ott vannak, és mindig akad majd a jövőben is vállalkozó. Régóta tudjuk, hogy az emberek szeretnek firkálni. Én papírra szoktam, de annak a fránya ősembernek a barlang fala volt a kedvence. Szóval Ő kezdte! Egyesek ma már a szervezetükben hordozzák a „fal a kedvencem gént” és örökítik tovább, ezt a sokaknak nem tetsző művészetet. A témáról bővebben, ami a korabeli pályaépítési és az utána következő felújítási munkálatokat illeti: itt olvashatnak részletesebben az érdeklődők!A képen az erzsébeti vasútállomás látható, ami 1917-18 ban épült, és látványosra sikeredett, mivel az emlékezetem szerint a fővonal, és a kitérő vágány között helyezkedett el. Híres tornyos lépcsőjét elég sokszor koptattuk a gyermekeinkkel sétáink alkalmával. Sajnos a vandálok azokban az időkben sem kímélték, pedig akkor még a festéket szóró flakonos fiúk korszaka nem igen ért ide, mégis rengeteg kosz és szemét borította a lépcsőt fennállásának utolsó korszakában. A Budapest - Kelebia (150-es vonal) főpályamestere és a vonalon munkálkodók informáltak arról, hogy 1993-94 környékén, a látványos lépcső torony tetőszerkezetét szépen felújították, de 1-2 év múlva felgyújtották, leégett és elég csúnya látványt nyújtott. Itt és most, újra megköszönöm mindnyájuk segítségét. A történtek ellenére meg kellett volna őrizni a műemlék, vagy műemlék jellegű épületet, és akkor egy érdekes izgalmas építészeti színfoltja maradt volna meg Erzsébetnek, az unalmas Soroksári úti épületek sorfala előtt. Különleges épület volt, nem igen találunk hasonlót az ország területén. Éppen ezért, évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy megpróbálok egy pár fotót összegyűjteni, mivel akkoriban, csak két kép volt ismert előttem, az 1917-es, ami egy újság lapján szerepelt és onnan vágta ki valaki a számomra valamikor, és egy igen silány amatőr fénykép egy barátom jóvoltából. Szóval szerénynek nevezhető indulás volt. Időközben gyarapodott a képanyag, és a különböző nézőpontokból készült felvételek, teljes körű átfogó képet mutatnak a vasút állomás lépcsővel kombinált egyedi épületről. Félig Ráday Mihályt idézve: „az unokáink már csak így láthatják”, fotón. És egy egész idézet, Ráday M. tollából: 1997 végén Pesterzsébet vasútállomását próbáltam a nézők kegyeibe ajánlani. Hát nem lebontották az adás után néhány héttel? Be is számoltunk róla 1998 elején.
Tudomásom szerint, nem volt engedély az épület 1997-ben történt bontáshoz. A látványos, lépcsős torony részt, 1997 végén, majd 2000-ben a pálya rekonstrukciót megelőzően, a különálló váróterem és pénztár épület rész került bontásra. Az akkori illetékesek bizonyára a jól végzett munka tudatával esténként nyugodtan helyezik a párnára fejüket, és horkolva jól alszanak éjszakánként azzal a meggyőződéssel, hogy döntésük helyes volt. Sokunk számára az eredmény lehangoló, az erzsébetiek amúgy is kevés építészeti örökségének egy patinás darabja tűnt el, és csupán egy csonka részlete árválkodik a támfal oldalán mementóként. A csonk maradványról több fotót készítenek az arra sétáló emberek egy év alatt, mint amennyi az eredeti épület elkészültének napjától a lebontásáig.Az alábbiak szerint talán már nem annyira aktuálisak a fentiek, de miután a betűk már a papíron vannak, a bejegyzést meghagyom. A hibák, pontatlanságok kiigazításához minden megjegyzést előre is megköszönök az olvasóknak. Miután elkészültem e pár soros írással, friss hírként olvasom, hogy a Pesterzsébeti Városvédők az aluljáró állomás felé néző kijáratánál, egy táblát helyeznek majd el, megemlékezve az állomás épületéről.Bizarr a magam gondolata, de az emlékmű létezik, ott áll évek óta, kifejezi szöveg nélkül is az értelmetlen rombolást, látványa erős érzelmi hatást gyakorol ma is az emberekre.Köszönet illeti a városvédők nemes törekvéseit, eredményes munkájuk bizonyítéka az emléktábla létrejötte.

a Katlan....

....ez az elnevezés nagyon tetszik.

Különben ez az erzsébeti vasúti árok a csepeli átjáró alatt, és itt eléggé kevés a tér a jó fotózáshoz, a vasúti pálya nem látható be csak rövid szakaszon, ajánlott óvatosan közlekedni ezen a részen, ez a vonatok és a graffitik birodalma.

Kátránygyár, kiegészítés...

.....mindig akad valami.
Régi könyvek szeretetének jutalmául, és szerencsémnek köszönhetően ismét ajándékra leltem. Eredmény: egy kevés szöveggel, és egy fotóval gyarapíthatom a Posnansky és Strelitz-gyár, közismert nevén a „kátránygyár” történetét, kép gyűjteményét. Az írás, hasonló a többihez, részletekben szegényes, és szűkszavú. Azért annyit hozzátennék, hogy ideje lenne, az „erzsébetfalvi” rész meglévő anyagát egybegyúrni, újraszerkeszteni a felesleges ismétléseket elhagyni. De, talán akadhat még valami. Jut eszembe, és ismét halasztódik a dolog. A fenti nevű, Közkereseti Társaságnak három gyára volt a 19. század végén: Wien-ben, Witkowitzban, és 1893. évtől Erzsébetfalván. A gyár iparvágányának átadása, és annak alkalmából készített fotó, 1899-ben készült. A Közkereseti Társaság 1935-ben Részvénytársasággá alakul át, és a részvények többségének a tulajdonát a német érdekeltségű Papír és Nyersfedéllemez Rt szerzi meg. A gyár többféle vegyi anyagot, fedél és szigetelőlemezeket, hőszigetelő anyagokat, rozsdafestéket, aszfaltot és mindenféle padlóburkoló anyagokat gyártott, és még kivitelezési munkákat is vállalt. Valódi és műaszfaltot alkalmazott a gőzvezetékek és kazánok, a talajszigetelés, aszfaltburkolás és hűtőberendezések szigetelési munkák alkalmával. Mázolási és padlóburkolási munkálatokat is végzett. 1942-ben a munkások és alkalmazottak száma 154 fő, ami évente, 131 ezer tekercs gyártását eredményezte.. A háború után, a nyersanyag beszerzése nehézségekbe ütközött, ezért a gyár újraindulása csupán 18 fizikai dolgozó, és egy gép segítségével volt lehetséges.
Az előzmények 

Egy szerkentyű.....

......nagyon gyorsan ment.

Csodálkoztam is azon, hogy egy ilyen kis valami milyen sebességgel képes haladni. Tényleg meglepő volt amit láttam, a dátum a mai napra vonatkozik.

Felhívás „hobók” számára….

......ha, elvétve lennének még ?

Na, fiúk! Mondaná az illetékes, ezek a csövek nem a csőlakók számára készültek és ezt vegyétek figyelembe. Teljesen alkalmatlanok arra, hogy, mint jogtalan lakás foglalók a csövek belsejében rendezkedjetek be, mint ottan lakó egyedek. Folyóvíz nincs, csak abban az esetben, ha esik az eső, igaz ívásra a ti szervezetek számára alkalmatlan, a mosakodás meg nem fontos. De a legnagyobb probléma mégis az, hogy egy darab kocsma sincs a szerelvényen, tehát a szomjhalál esete kerülget majd benneteket, és még a csövek is zárva vannak !!
A „hobok” tehervonatokon szoktak utazni jegy nélkül, és Amerikában alakult ki ez a rossz, csúnya szokás, néha fizetség gyanánt el kellet viselniük, hogy a vasutasok elverik őket. Én a pia hiányától való félelmem miatt nem lettem "hobo".

Vonatok.....

.....engem még ez is érdekel.

Ez nem egy frissen készült kép, de valamiért érdekesnek találom, hogy ennek mi az oka azt ne kérdezze senki. A lényeg, hogy Pesterzsébet vasútállomás előtt egy pár méterrel fotóztam. Az gondolom létrehozok egy vonatos fotó albumot is, amiben csak Erzsébeten áthaladó vonatok képeit rakosgatom és gyűjtöm. Természetesen a Pesterzsébet Felső a HÉV állomásról sem feledkezem meg. Az különben is a szívem csücske a sok erzsébeti épülettel és emlékkel együtt.

Csövet visznek......

.....a vasúti vagonok.

Illetve, inkább a "Száguldó csövek" címmel ruháznám fel a képet, az valahogyan nekem jobban tetszik és izgalmasabbnak tűnik. Természetesen, az erzsébeti vasúti árokban száguldanak a vagonok a csepeli átjáró alatt.

Gurító, friss....

M62 256 1984. junius 24.

sansan
A 80-as évek második felében a fradiban dolgoztam, előfordult, hogy megnyomták szergejjel a földkúpot. Általában friss föld volt a vágányok végén, mert annyiszor átmozgatták. Akkoriban a 400-as nevű szállón laktam két mozdonyvezetővel és sajnos ezeknek az embereknek bizonytalan hátországuk, otthon hagyott családjuk, egyéb problémáik voltak.
Meg is itták a magukét.
Rég elévült ,ezért merem leírni, de ritkán jártak józanul a gurítóra.
Ilyen dolgok miatt elég sokszor kinyomták a vágányok végén álló földkúpokat.
Előzmény: Dumás Sanyi
_________________________________________________________________
Ez egy e-mail
Szevasz James!

Azt a gőzmozdonyt amelyik a ferencvárosi oldal felé borult le azt két harckocsival, tankkal húzták vissza a töltés tetejéig. Onnan emelte vissza a daru.
Saját szememmel láttam.

Üdv Gyula
__________________________________________________________________________

Emlékszem a tankokra, vastag drótkötelek voltak kötve, és úgy birkóztak.
Szia.
Fölkel Karcsi 2009 január
__________________________________________________________________________


Köszönöm a kiegészítések minden szavát a segítséget, abban a reményben, hogy akad még valaki tarsolyában el nem mondott történet, vagy esemény ami a "gurító" történetéhez tartozik.

A Gurító.....

A Török Flóris utcával szemben a teherautó

Gurító domb napjainkban 2016.

 

.....és mozdonyok

A ferencvárosi teher pu. gurítójának a vége, illetve a legmagasabb pontja, a Határ u. Gubacsi u. találkozásánál volt. Ide húzták fel a mozdonyok a tehervagonokat, majd a  a lejtőn gurították, szalasztották a vagonokat és a váltók segítségével osztályozták,  állították össze a szerelvényeket a rendeltetésüknek megfelelően. Mivel sok esetben igen nagyszámú vagont húztak a dombra, amit egy mozdony nem mindig bírt erővel, a problémát egy másik, vagy még két mozdony segítségével oldották meg, ami a szerelvényt alulról tolta. Műszaki hiba, emberi mulasztás, vagy nem várt esemény lehetett az oka olyan baleseteknek, ahol mozdony esett le a gurítóról, oldalára borulva, vagy áttörve a vágányzáró földkúpot lemászott az utcáig.

Valamikor én is láttam a 23-busszal hazafelé utazva messziről egy ilyen esetet, de csak 2007 - 2008 közötti évek tájékán gondoltam arra, talán érdemes lenne kutakodni ez ügyben, mert bizonyára több is lehetett. A szerencse már a kezdeteknél mellém szegődött, mivel levelezés útján megismerkedtem a témához érdemben segíteni tudó szakemberrel.

Itt szeretném megköszönni Bárdos Imrének, a rendelkezésemre bocsátott adatokat, fotókat, valamint a hozzájárulását az alábbiak közléséhez.

A jelenlegi ismeretek szerint, a gurítóról három alkalommal esett le mozdony, valószínű többször is, de sok esetben a baleseteket igyekeztek titokban tartani, vagy bagatellizálni.

1967.10.26. körül egy 520-as (talán 065),

1971 júniusában megint egy Bumbardo (feltehetően 046)

és 1984. július 24 hajnalán (itt a 24. nem biztos!) az M62 256.

Az első gép a töltés jobb oldalára borult, a második megmászta a vágányzáró földkúpot, a harmadik pedig, a földkúpot áttörve lement az utcára és a gurító végének támaszkodva állt meg.

Bárdos Imre kutatásainak eredménye a két 520-as gőzös lehetséges pályaszáma. Levéltári iratokból illetve fűtőházi állagjelentésekből nagy bizonyossággal állítható, hogy ez a két gép járt pórul, de ez nem ezer százalék. Az elsőről készült fotót az Esti Hírlap korabeli száma közölte, és az akkori nyomdatechnika színvonalának megfelelő igencsak rossz minőségben. A második kép szintén sajtó fotó, a Magyar Ifjúság című, korabeli ifjúsági folyóirat lapjain került közlésre. A tapasztalatok szerint a napilapok az ilyen kisebb baleseteket két nap késéssel közölték az akkori időkben. Mivel az Esti Hírlap-t valamikor reggel kezdték nyomni és délben került az utcára, igen kicsi az esélye annak, hogy a baleset és az újság megjelenési dátuma egybe essék. A harmadik eset fotói, különböző forrásokból származnak, és valószínű civilek által készített képek is találhatók köztük. Ez akkoriban már nem számított ritkaságnak, a fotózás népszerűségének növekedése miatt.

Egy-két mondatot én is hozzáfűznék a gurító dombjának a történetéhez, illetve csak beszámolnék az ott látottakról, amiket fiatalabb koromban tapasztaltam. A nagy gőzösök, néha, vagy sokszor, azt már bizony nem tudom, ott szabadultak meg a salaktól. Gondolom, amikor ráértek. Akkor mindig büdi volt a környéken és füstölgött a domb azon része. Aztán emberek jelentek meg, és kapirgáltak. Voltak, kik el nem égett széndarabokat keresgéltek, és olyanok, akik a vörös salakot keresték és gyűjtötték, amit a sportpályák építésénél használtak. Akkoriban a vörös salak volt a módi. Gondolom, amikor egy jó adag salak összegyúlt, akkor eladták., a szénnel fűtötték a lakásukat, de főzésre is használhatták. Végeredményben a család kasszájának a gyarapítása volt a cél, egyszerűen spóroltak.

Esetleg valaki emlékezetében talál idevaló történetet vagy eseményt, kérem, egészítse ki az itt leírtakat. Bizonyára hálásak lesznek gyerekeink, unokáink, és mindazok, kik most vagy később olvassák e sorokat ismereteik bővítése céljából e korról, melyben  szüleink,.nagyszüleink, éltek.