Régi erzsébeti emlékek….

.....újság hír volt.

50 éves érettségi találkozóra gyűltek össze május 31-én (1997) a volt Kossuth Lajos Gimnázium régi diákjai és tanárai. 1947-ben végzett ez a kis csapat és most újra találkoznak a régi osztály iskola padjaiban. A szervezésben jeleskedett Lázár László, aki ezt a kis csapatot 50 éve összetartja, ezért igazán soha nem szakadtak el egymástól. Önzetlenül minden költséget vállalva, 5 évenként találkozóra hív mindenkit, legyen az illető Ausztráliában, Svájcban vagy Szlovákiában és örömmel jönnek a volt diákok, mert a sorok bár megritkultak, de a barátság megmaradt.
Az érettségi találkozón Lázár László (ny. jogász) egy kedves üdvözlő beszédet mondott és javaslatára egyperces néma felállással adóztak volt osztályfőnökük, Bagdy Imre tanár úr és az elhunyt osztálytársak emlékének.
Aztán felelevenítették az elmúlt 50 évet, amiben volt jó is, rossz is, kinek mit tartogatott az élet. Nagyon megható volt látni, ahogy összeborulva, egymást üdvözölték ezek a megőszült, sok megpróbáltatáson átesett emberek és hogy milyen szeretettel tudnak egymásnak örülni..
A hangulatot oldotta egy jó közös vacsora az Aranycsillag étteremben, ahol folytatták a régi diákkori emlékek és csínyek felelevenítését. Jó volt hallani, hogy ezek a régi diákok bárhol élnek is, megmaradtak érzelmileg erzsébetinek, figyelemmel kísérik városunk fejlődését és bármit készek megtenni Pesterzsébetért, köszönet érte.
Egy szemtanú feljegyzése, egy diák feleség sorai,
Marosvári Istvánné 1203 Lajtha u.

Véletlen volt, hogy valakivel összefutottam és az is véletlen, hogy a könyves polcán észrevettem két régi pesterzsébeti újságot, melyeket 1997. évben nyomtak. Kölcsönkértem, de csak „becs szó visszaadom”-ra kaptam meg, mivel minden hasonló dolog értékes emlék számára. Meg is értem. Igyekszem megbecsülni én is a régi írásokat, tárgyakat, csak éppen kicsit aggódom néha, lesz e majd, kiknek felkelti figyelmét, és érdeklődésre számíthatnak az ilyen és ehhez hasonló történetek. Bízzunk benne. Lapozgatva az újságot, megragadta a figyelmemet „Egy szemtanú feljegyzése” c. irás.
Egy-két sort a fentiekhez, amit csupán a történet kedvéért írok, és a tisztelet diktálja e sorokat, melyet a résztvevők iránt érzek, kissé irigyelve Őket. A fenti megemlékezés sorait olvasva egy kicsit meghatódtam, egyben hiány érzetem is támadt, mivel mi, már nagyon régen nem találkozgatunk a fiúkkal. Ezért is írom e pár sort, mivel jó érzés volt olvasni és tudni olyan emberekről, kik vállalva a dolog nehézségeit, képesek összetartani egy kis közösséget, melynek tagjai távol élnek egymástól. Köszönjük a pár soros feljegyzést az eseményről, „egy diák feleségnek”, mivel így a találkozó emléke már nem vész el a jövő számára, (én is megtaláltam) a barátság és a szeretet ily mérvű megnyilvánulása példaértékű marad, és tanulságul szolgál mindnyájunknak. A kép a Kossuth gimnázium diákjainak 50 éves találkozóján készült, és most már a "világhálón" is kering a történet. Így többen találkozhatnak majd e sorokkal, és az is megtörténhet, hogy megörvendezteti az érdekeltek hozzátartozóit, barátait vagy ismerőseiket.
Hát, ennyi és nem több, meg egy kopott kép.

Szobrok ahogyan én....

Gobbi Hilda a mai napig egy legenda, a színház és moziba járó emberek, a TV játékok nézői, a Szabó-család rajongói, és természetesen számomra is, hiszen én is közéjük tartozom. Mit is írhatnék? Hiszem, hogy már mindent megírtak róla, én csak egy egyszerű rajongója voltam és vagyok. Mindig lesznek emlékezők, élnek még szemtanúk kik látták a színpadon, és részesei lehettek csodás játékának. Azután, jön valamiféle kényszer, hogy ezt az élményt meg kell osztani másokkal is, és a legenda folytatódik. A legendás 1970-es Margitszigeti János vitéz boszorkája azért különleges élmény számunkra, mivel a gyermekeinkkel együtt láttuk az előadást. Éveik száma már 40 felett, de emlékeznek, részletekre és nagyokat nevetnek, ha beszélgetünk róla. De, „Biri anyót” sem feledték.
Harmadik alkalommal vettem elő Gobbi Hilda, Közben c. könyvét mely 1982-ben jelent meg, és élvezettel olvasgatom, felidézem a vele kapcsolatos emlékeim. Több alkalommal fotóztam a Nemzetinél látható szobrát, és a magam elképzelése szerint alakítottam a Róla készült képeket. A képek közzétételének alkalmából született ez a pár, igen csak szűkszavú mondat.

Térzene Pesterzsébeten 2......

.......az élő zene varázsa a szökőkútnál.

Itt generációk találkoztak, élvezték a zenét, a táncot, a gyerekek zsivaját, önfeledt nevetésük hangját. Örömmel készítettem egy felvételt a padon üldögélő három hölgyről, kiknek arcán szerény, visszafogott mosolyt véltem felfedezni, a táncos lányok mozgása és a zene hangjainak hatására. Talán emlékeiket idézve, gondolatban Ők is roptak egy táncot. Generációs ellentétek? Néha hallok ilyesmit, de itt nyomát se láttam. Elhatároztam, hogy a következő előadáson megint ott leszek, mint közönség, és ha jó a produkció megtapsolom, és bizonyára mosoly kerekedik majd ajkaim köré.

Térzene Pesterzsébeten....

.....és milyen csinos lányokat láttam.

Az első képen látható mosoly, sok mosolyt csalt mások orcájára, a fiúk meg elbágyadtak. A második képen látható, hogy egy hölgy elejti a botját ami előfordulhat időnként akárkivel. Azt viszont a csinoska nem tudja, hogy én meg azért ejtettem el a fotómasinámat, mert Őt bámultam.

Kérés és felhívás....

......ha esetleg tud valaki segíteni?

Tisztelt olvasóim, bizonyára sokan forgattátok és olvastátok a június 23. –i „Pesterzsébet" újság lapjait. Megragadta figyelmemet egy rövidke felhívás, „Édesapám kollégáit keresem!” címen, mely egyben egy rövidke ismertető és segítség kérés. Minden találkozás egy-egy régi ismerőssel, a sorok írójának bizonyára felbecsülhetetlen értékkel bír majd, a sok elmúlt év, és a sok megtett kilométer után. Sajnos én csak e pár mondattal, a felhívás közzétételével, és esetleges más kapcsolatai révén szerzett információval, tudok segíteni. Esetleg találunk valami régi ismerős nevet mi is, esetleg életük, sorsuk alakulásáról közölhetünk valamit. A Naroda család, ismerős a feleségemnek, de a nagy bontások után, mint oly sokaknak, további sorsuk ismeretlen maradt. Még mi is, itt helyben (az idősebb generáció), alig találunk a régi játszótársakra, és milyen jó, amikor előkerül valaki, és egy nagyot beszélgetünk.
Ismeretlenül: Dévényi Dénes úrnak és ismerőseinek, jó kedvvel, erőben és egészségben eltöltött találkozásokat kívánunk.

Látvány....

....és a hatás.

Lenéztem a magasból és a "Pavlov" kutyája jutott az eszembe, az ő feltételes reflexe csak a csengő hangjára lépett működésbe. Én megállapítottam magamról, hogy az én számomra a szalvéták látványa is elegendő, és a fel sem tálalt ételek látványa megjelent előttem, a többit pedig a fantáziátokra bízom. Én a nagy okos, ráadásul két fotót is készítettem az asztalokról, gondoljátok csak el, mennyit szenvedtem utána a vágyakozástól és az éhség is, a savam is, kétszeresen támadta testem minden olyan részét, amelyeknek valami köze lehet az emésztéshez.
Mint afféle módos embernek, volt 2 darab százas a zsebemben, de így is megoldottam a problémát, mert befizettem magam egy sarki bódéba, és vettem egy pogácsát. A szomjamat is eloltottam a csobogónál. Nem panaszkodom, aránylag egészen jó napom lett volna, ha csőlakó a státuszom. A létrának én eggyel magasabb fokát foglalom el, én kérem nyugdíjas vagyok a "szerényebb".

A címkeék tartalmazzák azt a szót, hogy "zagyvaságok", kérem figyelembe venni.

Madarak…

.....csak nem mindet ismerem.
Igen szép idő volt azon a napon, én sétálgattam, fotózgattam a Nemzeti Színház környékén majd lepilledtem a nagy melegben egy padra, hogy ki lihegjem magam. Erre sajnos nem került sor. Talán egy, vagy két pillanatig üldögélve szemléltem a szép környezetet, amikor, valami istentelen rikácsolással egy madár (közepes nagyságú) repült a szemközti drótkötélre és véget vetett a békés környék csendes nyugalmának. Rá kattintottam vagy kétszer is a fotómasinámat, de oda se neki, nem tudtam zavarba hozni. Gyorsan meguntam a dolgot és tovább vándoroltam a színház felé. És mit láttam ott a vizes medence peremén? Egy másik, de békés madarat, ami nagyobb volt az előzőnél és nagyon nyugodtan viselkedett. Azért én óvatosan mozogva haladtam el mellette, és készítettem róla is egy pár képet. Most akkor már volt egy mondhatni közepes madaram és egy nagyobb madaram is, amikor megakadt a szemem szintén a medence falának tetején, valami apróságon, ami szintén madárféle volt, de ezt rögtön meg is ismertem, mert ez a VERÉB volt. Ezt onnan tudom, hogy Ő egyszer (lehet, hogy kétszer volt?) megtisztelt azzal, hogy pottyantott egy veréb pöttyöt a kalapomra, de mivel nem hordok kalapot bizonyára a fejem búbjára sikeredett. A kalapot mindig csak azért toldom meséhez, mivel azt gondolom, hogy szerencsésebbnek látszik mások előtt, a velem esett kaland. Amint a képen is látható a VERÉB úr egy kissé meg van illetődve, nagyon ismerősnek tűnik nekem az ábrázata, lehet, hogy Ő volt a tettes? Na, majd a DNS vizsgálat eldönti. Nem hagyom annyiban a dolgot az biztos, csak nem fog egy ilyen kis „mit ugrálsz alak” büntetlenül a fejemre pöttyöket potyogtatni?

Itt egy kis olvasni való a városban lakó, velünk élő állatok szokásairól.