Emberek, történetek 1

Emlékül Bözsinek 1931. Pista

Hallgatom a zenét, közben egy nagy dobozban kotorásztam a régi fotók halmazát, és ezzel tovább növeltem az ott lévő óriási káoszt. Valamikor rendszereztem és még valamiféle nyilvántartásom is volt a doboz tartalmát képező fotóim tömegének, de mivel ritkán kerestem tudatosan valamit, a rendszer szép lassan megszűnt létezni. Most is vannak ugyan kisebb dobozok, borítékok, tasakok, valamiféle felirattal ellátva, melyek már elvesztették értelmüket. A bennük található fotók, nagyobbik része csak úgy bedobálva található, és témájuk nem egyezik a boríték feliratával. Szóval manapság, mint afféle spontán kotorászó találgatom, van még itt valami érdekes? Van, abban a dobozban sok van, én keresgélek ritkábban benne, túl sokan mentek már el az ismerőseink és a társaság tagjainak sorából. Arra is gondolnom kell, hogy másoknak talán nem is olyan érdekes a történet, vagy a történetek.
Egy régi kedves ismerős, Pista bácsi fotója akadt a kezembe, akit soha nem láttam és nem is, találkoztam vele, de ismertem. A képet nem tudtam letenni, csak néztem, csodáltam az egyenruhás, sisakot viselő katonát, fényesre csiszált szuronyával. Hová lettél Pista bá? És beírtam a keresőbe; „Hol vannak a katonák?” választ ugyan nem kaptam, de Marlene Dietrich a dalban is ezt kérdezte. Én meghallgattam a dalt, közben a képet nézve eszembe jutott Bözsike. De, hogyan is volt ez a történet?
Bözsike, mindenki így nevezte, még 82- éves korában is. Régóta volt az ismerősünk a férjével együtt. A kép a szobája falán függött egy keretben. Ez egy tábori levelezőlap, melynek hátoldalán szerepel az írás „Emlékül, Bözsinek 1931. VI. 18. Pista”. Kértem a képet a gyűjteményem számára, de a válasz nemleges volt minden alkalommal én pedig arra gondoltam, családtag lehet a Pista, ha ennyire ragaszkodik hozzá. Mindig megkínált valamivel, amikor átruccantam beszélgetni velük, a férje is igen aranyos emberke volt. Miután a férje örök nyugalomra lelt, még sokáig egészen a haláláig látogattuk, segítettünk enyhíteni magányos napjain. Bevásárolni, gyújtóst aprítani, hamuztam a kályhát, és begyújtottam, ha kellet, miközben eszegettem az általa sütött forgács fánkot.. Mindig kínálta, finom maga sütötte sütijeit, közben beszélgettünk. És akkor nekem adta a képet, elmesélte, hogy a Pista az szerelem volt, aminek a háború vetett véget. Leszerelt, a képen látható egyenruhát lerakta. Azután a II. világháború kitörése után ismét behívták, majd elküldték a Dont kiegyenesíteni. Az nem sikerült neki, mint oly sok más embernek neki sem volt szerencséje. Azután a barátja vette feleségül Bözsikét, és barátságban élték le életüket. Pista nyughelye nem vált ismerté, talán állított valaki egy sírkeresztet, és a sírhalmára egy szál virág is került, „elkorhadt rég”.
Mióta nálam a kép, azóta, mint ritkaságot mutogattam ismerőseimnek, hogy íme, ilyen szerelése volt egy kommandósnak, aki 1931-ben szolgált. Kissé megmosolyogjuk a képet és nem nagyon hisszük, hogy ezzel a felszereléssel messzire jutott volna azon a kegyetlen tájon, és az elszánt tekintetét bizonyára a tábori fotós varázsolta az arcára.

Marlene Dietrich énekel:

Hol vannak a katonák?
harcoltak sok éven át
hol vannak a katonák?
meghaltak rég….
Hol vannak a katonák?
sírjuk felett száz virág
mondjátok miért van így?
mondjátok miért van így?

Hol van a sok sírkereszt?
a nyári szél is sírni kezd
hol van a sok sírkereszt?
elkorhadt rég.....
Hol van a sok sírkereszt?
az ember meg nem érti ezt
mondjátok miért van így?
mondjátok miért van így?

Bözsike a Baross utcában lakott, a ház már nincs meg, maradjon titok, a többi már nem titok.