A Nagydarab…

.... a hatóság embere.

Él e valaki emlékezetében még a nagydarab rendőr, aki az 1960-70 es években a „kosutin” sétált, és akkora volt, mint egy pajta ajtó megrakott szénás szekerek számára. Nagy kerek feje volt, és amikor nem volt jókedvében mindenkit megbüntetett, aki nem a zebrán kelt át a Tanács előtt a Kossuth szobornál. Amikor jó kedve volt akkor is, viszont a cédula mellé jó tanácsokat osztogatott térítés mentessen. Valamikor egyszer, és régen a 60-as évek végefelé, egy ismerős fiúval beszélgettünk a Pflum mozi bejáratával szemközti oldalon, a téren álldogálva. Az ismerősöm közepes termetű, de inkább valamivel kisebb alkatú ember volt, a barátjának ellentéte, akivel megbeszélt találkozója volt a mozi előtt. Könnyű volt felismerni a túloldalon a barátját keresve nézelődő alakot. A kb. 185 magas, nagydarab melák, kicsit kövérkés és puha vonalakkal rajzolt arca olyan külsővel ruházta fel, akár egy szakajtó kelt tészta egy pékségben. A barátai már kiskorában rá akasztották a „Kalács” becenevet, amit minden zokszó nélkül elfogadott és viselt magadóan. Széleskörű ismeretséggel rendelkezett, bár a valódi nevét sokan nem is ismerték, viszont amikor elhangzott, hogy a „Kalács” a tésztaképű fickó, akkor rögtön mindenki tudta kiről is van szó. Soha senki nem használta sértő szándékkal a nevet, inkább mondhatnánk, hogy a barátság és a szeretet jegyében született ez a gúnynév, ami becenévvé változott és az is maradt. Az ismerősöm átkiáltott neki, Kalááács! Itt vagyok, gyere ide. Kalács körbe nézett, hogy mekkora a forgalom és elindult felénk, de abban a pillanatban mintha valami vágtató elefántbikaszerű hangot is hallottunk volna. És mit látunk, hogy a túloldalról a „kosuti” – Pflum-ház sarkának irányából csattogó cipőtalpak hangjainak kíséretével rohanva közeledik felénk a nagydarab rendőr, a hatóság éber embere, maga a „szerv” személyesen. Még legalább 5 méterre volt tőlünk, de már harsogva üvöltötte.
„Mit mondott maga nekem? Kalácsnak mer nevezni egy hivatalos közeget”?
„Szóval maga gúnyt űz a rendőrségből”?
De kérem, a „Kalács” én vagyok, rebegi kissé sértődötten a melák.
„Maga ne pofázzon, mert magát is beviszem”.
A lényeg, az ismerősöm besétált, helyesbítek, a szerv bekísérte a kapitányságra, ami akkor még a sarkon volt. A történet befejezése valóságos kabaréba torkollott. Valamiféle okból éppen akkor a fogda folyosón járt a kapitány, és pusztán kíváncsiság által vezérelve, megkérdezte a nagydarabot, hogy mi okból állította elő a fiatalembert? Összecsapva bokáját – kapitány elvtársnak jelentem, ez az ember kigúnyolt, és a kerek képem miatt „kalácsnak” nevezett. Nézegeti a kapitány az emberének az arcát, majd fiúra néz, onnan visszafordítva a tekintetét újra a nagydarabra arcát tanulmányozva azt mondja, magának tényleg olyan képe van. Na, engedje el fiút, lehet, hogy találkája van, és nem lenne szép dolog egy hölgyet megvárakoztatni. Sokáig beszédtéma maradt a történet, jókat nevettünk rajta. Vagy három hét múltával elkapott, és megvágott 20 forint erejéig, mert a zebra mellett mentem át a túloldalra. Attól kezdve figyeltünk, és ha megláttuk átmentünk a másik oldalra. Hiába, akkoriban egy húszas jó zsebpénznek számított. Egy ideig így is céltáblája maradtam a fiúknak, akik azt híresztelték, hogy módos család a miénk, mert húszforintosokat hajigálok az utcán.
Azt a javaslatot, hogy ezután a nagydarabot hívjuk szintén „Kalácsnak”, a fiúk elvetették, mondván „Kalács” csak egy van, és a nagydarab nem részesülhet akkora kegyben, hogy becenévvel ruházzuk fel, azt ki kell érdemelni.