Tünődések

Tünődések 

Ott voltam a Gaál Imre Galériában a Gyulai Művésztelep kiállításának megnyitóján, fotózgattam, társalogtam ismerősökkel, és be kell vallanom,  jól éreztem magam. Megemlíteném, hogy ez már a sokadik alkalom amik után hasonló benyomásokkal távoztam. Természetesen ilyenkor nincs időm tüzetesen megszemlélni a kiállított festményeket, tárgyakat. A megnyitót követő napok csendesebbek, alkalmasabbak a fotózásra és a kiállított műtárgyak szemlélgetésére, melyek után, talán nem formálok majd elhamarkodott véleményt bármiről is (gondolom én). Már a megnyitó napján kétszer is visszatértem Balogh Gyula  „Kutunk” című igen tetszetős festményéhez, mert valami derengett az agyam leghátsó bugyrában. A következő látogatásom alakalmával erről a képről, két-három felvétellel többet készítettem a szokásosnál. Most, e szép kép nézegetése közben a múltban kalandoznak a gondolataim, és arra az elhatározásra jutottam, hogy azokat papírra vetem. Egyik gyermekkori kedves emlékem rövid története.  A nagybátyám, apám testvér-bátyjának, a "Franczi bácsi” kútjáról lenne szó. Pest-környékén lakott egy kertes házban a családjával. Jó kedélyű sokat humorizáló kedves sváb ember volt, akárcsak édesapám, aki viszont jóval szerényebb volt a nagyotmondásban. Az ő házuk udvarán láttam ilyen kutat, kútfedővel, melynek egy része a vödörtartó szerepét töltötte be, lánc a fahengeren, melynek egy része ki volt fényesedve attól, hogy a két tenyerükkel fékezték a forgását, hogy a zuhanó vödör vizet érése simán történjék. Annyiban különbözött még "Franczi bácsi” kútja a festményen látottól, hogy betongyűrűk csak felül voltak, kettő, lent a mélyben téglával bélelt kút falat láthattunk. Nézem a képet és mintha káprázna a szemem, hallucinálok? Csak az emlékeim bukkannak elő. Mintha egy nagy dinnye úszkálna odalent a kút hűs vizében.  Apám kezeinek biztonságában bátran előrehajolok és fürkészem a mélyben a környék állítólag legnagyobb dinnyéinek egyikét, mely „Franczi bácsi” hírnevét volt hivatott öregbíteni. Nem lévén hűtőszekrény, akkoriban szokás volt a kútba ereszteni a dinnyét melegebb napokon, hogy lehűtsék. A mi vendégeskedésünk napján is ez történt, a kút vizében úszkáló dinnye kiemelése problémás volt, mert ahhoz kicsi volt a vödör. A leeresztéshez egy kosarat használtak melynek füleihez kötelet erősítettek, a kosár viszont a kihalászáskor semmi képen nem akart a dinnye alá kerülni. Ezzel el voltak egy darabig a felnőttek, meg egy-két fröccsel, talán az segített, mert miután a fröccs elfogyott, a nagy dinnye egy kisebb társával az asztalra került. Felszeletelték, és mi a jó étvágyú gyerekek az unokatestvérünk, a testvér bátyám, és én, hozzáláttunk a falásnak, nem törődve azzal, hogy néha-néha egy-egy dinnyemagot kellett kipiszkálni füleinkből. Sokszor emlegettük a testvéremmel azt a napot, amikor végre egyszer több volt a dinnye, mint amennyit megbírtunk enni, mily elégedetten nézegettük, és pacskoltuk kezeinkkel a degeszre tömött gömbölyű hasunkat.

Megjegyzések: