Piacon

Találjátok ki, kinek a kezében van a szatyor? 

Én lennék a szatyros ember, ne találgassatok.

Reggel nem volt még olyan meleg, a jóslatok szerint délfelé már embert próbáló Celsiusok lesznek. Ennek ellenére a feleségem szerint ki kellene menni a piacra, és ezt, meg azt vásárolni. Megadtam magam, mint annyi férj a mai napon szintén. Megragadtam a szatyrokat, slusszkulcsot, a sapkámat, a masinámat és lassan elindultam a nejem tempójára ügyelve, nehogy elhagyjam, miközben ő a botja segítségével a műtött lábára ügyelve, lassan araszol mellettem.

Régen volt, amikor mi a piacon jártunk, pedig szeretjük a nyüzsgést, az árusok hangját, amint ötletes szövegeikkel kínálják a portékát. Ma már kevés ismerőst találunk köztük, ők is kopnak akár csak a kuncsaftok. Tartsd a szatyrot, kéri a nejem és berak egy kis krumplit, hagymát, paprikát. Egy ismerősnél ribizlit vásárolunk, én meg egyből elő a gépet és már fotózom is a csinos hölgyet.  Jön a következő stand, vedd elő a másik szatyrot (ez már parancs), a három kis cserepes virágot óvni kell, nem úgy, mint a szatyrot cipelő embert, annak bírni kell a szatyrok súlyát (talán 3 kiló lehetett). Mond, kérdeztem a feleségem, ez a szegény hordár nem érdemelne meg 30 deka nápolyit? Éppen a nápolyis bolt előtt haladtunk. Azért jöttünk erre, hogy vegyek neked nápolyit, amiért azt a nehéz, összesen talán ha 2 kiló van bennük szatyrokat cipeled. Három, vágtam rá, hogy fokozzam megpróbáltatásaim drámaiságát. Na jó, hagyta rám, ezért 30 deka csokist, és 20 deka citromost kapsz. Mondhatom elégedett ember lettem, amikor a szatyorba kerültek a nápolyis zacskók. 

Hogy miért írtam le ezt a semmiséget? Kérdezhetné bárki. 
Mert régen volt, amikor utoljára együtt sétáltunk.
A feleségem nem látható a képeken.