Hogyan lettem madárfotós 2

1. Csini a tollazatod Gerlicém.

2. 

3.

4.

5.

6. Már mész is, és mi lesz a kicsikkel? 

Második fejezet.

Kettétört a madárfotós karrierem, mielőtt a siker rám mosolygott volna. Talán ezt a címet kellett volna adnom az irkálmányom második fejezetének címéül, hogy híven tükrözze a valóságos rövidke eseményt. Tudniillik, egy régi kedves ismerősük a 82 éves Matild néni, havi rendszerességgel rokonai és régi ismerőseinek szentelt látogatásainak körútja alkalmával, hozzánk is betér. Ilyekor megkérdezi, hogyan szolgál az egészségünk, és vettünk e már új hűtőszekrényt, mivel tudomása szerint a mienk eléggé régi. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy Matild néni igen jó szellemi, és fizikai állapotnak örvend, vékony, törékenynek látszó alkata megtévesztő, mert a ruha egy szikár, de igen szívós nőszemélyt rejt. Senkinek nem ajánlanám, hogy elfogadjon tőle egy kis sétára való invitálást, mivel tapasztalataim alapján garantálhatom, hogy a második utcasaroknál már 120 lenne a pulzusa, míg Matildkának 70 ről csak 74 re emelkedne. Úgy gondolom ennyit illendő volt elmondanom a kedves látogatónkról, mielőtt végigmondom a történteket. Minden iránt érdeklődő természetű személy lévén, természetesen bepillantott az én szobámba is, a küszöböt átlépve rögtön megrótt, és egyben jó tanácsaival is ellátott szokása szerint;
   „Maga már megint itt ül a billentyűs gép előtt, menjen, sétáljon inkább egyet, mert ennek nem lesz jó vége. Nézzen magára, még csak 75 éves és már szemüveges, Én még a ”Kosuti” szökőkútjától is megmondom magának hol állnak a toronyóra mutatói, és hány az óra!”
Mit tehettem, megígértem, hogy ezután többet sétálok, és nem rongálom a szemem azzal, hogy egész nap a képernyőre meresztem. Igaza van Matild néni, rögvest kikapcsolom. 

― Ne kell úgy kapkodni fiatalember, mielőtt megtenné mutasson egy pár szép fotót, mert nekem      nagyon tetszett, amit a legutóbbi alakalommal láttam. Maga elég jó képeket machinál, azzal az ördöngös masinájával. Valamikor én is sokat fotóztam. Maga ismerte Lajoskát, szegény megboldogult férjem? Ő még csak ki sem próbálta, szegénykém, nem egy vállalkozó szellemű ember volt. Az én fotóaparátom, egy valódi német „Voigtländer” márkájú gép volt. De, nem ám valami Honecker féle NDK-ás, nem, ez egy békebeli Németországban gyártott szerkezet, amit apukától örököltem. A mai napig is, a vitrinemben őrzöm.
Közben a diavetítés folyt, és lassan peregtek a képek monitoron.

Mivel érkezése előtt éppen a fenti galambos képeken munkálkodtam, azokra is sor került a bemutatott képek sorában. Nézegette, de semmiféle véleményt nem nyilvánított a képekről, ugyan motyogott valamit az orra alatt, de abból semmit nem értettem. Kicsit furcsállottam a dolgot a nem éppen szófukarságáról ismert, de annak ellenére kedves nénikétől. Tán eszébe jutott, hogy valami sürgős dolgáról feledkezett meg, mert köszönésfélét hallottam, de mire felpillantottam Matild néni már a feleségemtől búcsúzott az előszoba ajtajánál. Néha meglepően gyors tudott lenni. Talán egy hét is eltelt az eset óta, mikor a Matild nénivel egyházban lakó szomszédjával, Lali úrral találkoztam a „kosutiba”. A hajdan volt „nőkbálványa” (80), az ifjúságát idéző idők stílusában öltözve, körültekintő figyelemmel, óvatos lassú lépteivel végezte napi sétáját. Amikor mellém ért, szokásával ellentétben előre köszönt. Ez meglepetés volt a számomra. Tudniillik én csak 74 vagyok.

― Üdvözlöm kedves János, régen láttam magát. Meséljen valami jó sztorit.
― Jó napot Lali úr kérem, amint látom a fürgesége semmit nem kopott, az én mesélőkém
     viszont nagyon. Talán ha igaz, akkor a legfrissebb viccem kb. öt éves..
― Mondja csak, maga ugrat engem, hogy nincs újdonsága?
― Miért ugratnám?
― Mert beszéltem Matildkával és ő mondta, hogy magának vannak olyan képei, azokról meséljen
    valamit, de akár mutathatna is párat, ha éppen van magánál
― Milyen olyan képeim vannak?
― Csak nem akarja letagadni, a Matildka látta őket.
― Nem, nem akarom letagadni, valóban mutattam egy pár képet, csak nem tudom Lali úr, hogy
     melyik képre gondol.
A szeme sarkából óvatosan körültekintett, és közel hajolva hozzám, a fülembe suttogta.
― Hát azokat a "kszeksz" fotókat. Monda is a Matildka, hogy nagyot csalódott magában,

    pedig olyan jó erkölcsű fiatalembernek gondolta magát.  Hi, Hi..
― Csak nem a turbékoló galambokat mesélte a Matildka?
― János kérem, ne legyen már ilyen zsugori, mondja a szemembe, hogy nem akarja
     megmutatni, ne altasson engem ilyen mesékkel. 

     Még, hogy galambok.    

És ezzel ott hagyott. Azóta Lali úr az egykori „nőkbálványa”, még vissza sem köszön, amikor találkozunk. Mostanában bosszúból azt híreszteli rólam, „a János az egy zsugori alak, különben meg olyan rossz fotókat készít, hogy egy pillantást sem érdemes rájuk vetni.”

A madár fotós karrierem ugyan félbetört az ismerőseim körében, de kedvemet nem szegte. Ezután majd jobban odafigyelek. Az objektív védőt majd mindig felrakom, nehogy véletlenül megnyomjam a gombot, és Matildka látogatásainak alkalmával a képeket nézegetve, a képek egyikén két hangyát

pillantsunk meg, akik éppen illetlen pózban tornásznak a langyos aszfalton.
.

A legendás futás Kőbányán, 1945 tavaszán.

 

A II. Világháború után az első mozi élményem.

- Az alábbi egy rövidke, de igaz történet és adalék a háború utáni mozizás kezdetéhez. Életem  9. évének soha el nem múló élménye, ami ma is olyan élénken él emlékezetemben, mint ha az akkori események képei, mint filmkockák peregnének előttem egy mozivásznára vetítve.

1945 tavasza, de inkább nyara volt, — nem tudom pontosan, legfeljebb csak abban vagyok biztos, hogy már meleg napsütésen napok is voltak akkoriban. Mi fiúk, öten vagy hatan a kőbányai Halom utca és Liget utca sarkán a szokásos napi forgalmi akadályt képeztük a járdán ráérősen ácsorogva. Már letudva az ebédet, és a leckeírást (már aki írt) vártunk a többiekre, talán akad még plusz játszótárs a fogócskához. Messziről a Szt. László-téri templom felől valami kiabálás félére figyeltünk fel. Ahogy hangok egyre erősebbek lettek, úgy növekedett egy felénk rohanó gyerek alakja, és vált érthetővé, hogy tulajdonképpen mit is ordibál. „ Játszik az Asztoria, játszik az Asztoria, Marco Polo kalandjai Donald Kacsa trükkfilm! Játszik az Asztoria, játszik az Asztoria….” ! Ezt ismételgette egyfolytában szinte eltorzult hangon, és futtában csak annyit kiáltott felénk, „sietek pénzt kunyerálni a Fatertól a mozijegyre”, és rohant tovább, végig a Halom utcán a Kolozsvári utca irányába a lakásuk felé. Mi ott álltunk földbegyökerezett lábakkal, és azon csodálkoztunk, hogy a kis Golec, mikor vesz levegőt? Ő is egy osztálytársunk volt, és a Goleczky néven ismert család legfiatalabb 9 éves tagja. Remélem máig is, jó egészségnek örvend. Na fiúk rohanás, kiáltotta valaki, és mi száguldottunk a mozi felé meggyőződni arról, hogy valóban igaz a most hallott hír? Kissé kapkodva szedtük a levegőt mire a mozi elé értünk, és egymást lökdösve próbáltunk jobb pozícióba kerülni a képek számára készült vitrin előtt. Kiguvadt szemekkel bámultuk a csodás képeket, igaz elsőre nem a Marco Polo fekete fehér képei ragadták meg a figyelmünket, hanem a Donald Kacsa fotója amint tündökölő, harsány színekben pompázott a vitrin üvege mögött. Talán még az álunk is koppant a járda aszfaltján annyira csodás és nagyszerű látvány volt számunkra.

 - Röviden még annyit, hogy Tibor testvérbátyám kíséretével mehettem a filmet megnézni, miután az anyagiakat reá bízták a szüleink. Mennyi néző lehetett azon a napon a moziban azt nem tudom, de biztos, hogy a WC ablakát is bejáratként használták egyesek, miután már minden jegy elfogyott. A teremben a közlekedést biztosító szabad részek olajos padlóját is a nézők foglalták el. Lehet, hogy piszkos lett esetleg a nadrágjuk hátsó fele, de ezen a napon ennek nem volt jelentősége. Még a vetítővászon előtt sem akadt hely, voltak, kik a nyaktörés kockázatát is vállalva oly közel ültek a vászonhoz, hogy a falhoz ért a lábuk és teljesen hátra hajtott fejjel voltak csak képesek arra, hogy a vászonra tekintsenek. Egy hétig csak erről beszélgettünk, és legalább még kétszer megnéztük a filmet. Egy esetben én is használtam a vészbejáratot, ahogy akkoriban a klotyó szellőző ablakát neveztük tréfásan. Az elkövetkező időkben rendszeres mozilátogató vált belőlünk, és minden valamirevaló filmet, a „semmiresevalókat” is beleértve, egyaránt megnéztünk. A filmeket kategóriákba soroltuk, mint: Cowboyos -film, gengszter-film, szerelmes-film (hozzátettük, unalmas), rém-film, trükk-film, harcos, vagy háborús-film.  A mozijegy árának előteremtése szerencsénkre nem okozott különösebb nehézséget, a szüleink csupán csak egy részét tudták biztosítani, és néha pedig a sekrestyés úr a Szt. László-téri templomból. Ez mindig mise után történ, amikor mi voltunk a ministránsok, és a feladatunkat jól végeztük. Volt olyan eset, amikor egy jól öltözött uraságnak (szerintem zsugori lehetett) már harmadszorra ráztam a perselyt a csengettyűvel az orra előtt (direkt),  mire nagy nehezen előkotort egy nehezebb fémpénzt, ami eléggé jól hallhatóan hullott a többi adomány közé. Ezen még a sekrestyés úr is jót mosolygott, mivel a kedves hívő minden alkalommal eljátszotta ezt a szerepét, hogy felhívja magára a figyelmet, és mindenki tudjon arról, hogy ő egy adakozó, igaz hívő ember. Végszónak csak annyit, hogy a Jó Isten valószínűleg tartalmas hosszú élettel jutalmazta a jószívű sekrestyés urat, és bizonyára nem neheztelt rá, amiért a hívők kegyes adományainak egy kis töredékét ránk pazarolta.

- Sajnos, képeket nem tudok mellékelni a történethez, csupán egy térkép darabját, amin berajzoltam a ma márt történelmi eseménynek számító nevezetes futás útvonalát, és valamivel a történtek előtt készült fotót  rólunk. Utólag sikerült még egy képet beszereznem, ami a helyszínek egyikét illeti, remélem így érdekesebb.

Az alábbi Email-t is megosztom veletek, amit Floridából kaptam.  (Halom u. 7 sz. volt a tulajdonuk). Előbb neki küldtem a fentieket, az időpont egyeztetése céljából.  

"Szia James!

Ez egy nagyon jó story. Én is úgy emlékszem erre, mintha ma történt volna. Ez pontosan 1945 nyarán volt, mert én már 1945 szeptembertől már Esztergomban voltam a Ferences Gimnáziumban.

Cukros"
Florida Saratosa

Pesterzsébet régi-photográfiák 7

Helló Kedves régi képek barátai!

Főleg azokhoz szólnék, kik még nem vizsgáltak át minden lomnak ítélt régi dobozt a szekrényeik alsó polcán. Pl: a Nagyi régi vulkánfieber bőröndjét a padláson, a Dédi régi szerelmesleveleinek cukorspárgával átkötött kötegeit, melyet emlékként megőrzött és retikülje legtitkosabb bugyrában rejtőzhet. Vágjuk el a spárga csomóját, mivel azt oldhatatlannak kötötték a biztonság érdekében, és nézzük át a levelek lapjait, melyekre titkokat írt egykoron valaki, és akinek lapok közé rejtett régi fotóit meglelhetjük. Nagyon fontos! A "Sublót". A ma már nem nagyon ismert bútordarab, de egykoron igen népszerű  volt. Manapság? Hát kérem, a még fellelhető sublótok legalsó fiókjai a régészet számára ma már nélkülözhetetlenné váltak, mert a még fel nem lelt régi csodás tárgyak, emlékek titkos kincsestárai, csak ki kell húzni, lehet kissé nyikorog majd, vagy szétesik, de ne sajnáljuk a fáradságot. Aki keres az talál, - mondta valaki, és aki szerencsés lesz azt arra-kérjük, hogy ossza meg velünk örömét.   

Pesterzsébet régi-photográfiák 6

Az a véleményem a fotókhoz nem kell semmi kiegészítést írni. A képek esetleges hibás datálása miatt én vagyok a bűnös, egyszerűen nem emlékszem a pontos évszámokra, de az sem akitől kaptam. Ha valaki megközelítőleg megtudja határozni a hibás évszámokat akár csak egyet is, azt megköszönnénk.

Gesangbuch

Egy ilyen könyvet kézben tartani és énekelni, az nem semmi.

ÉNEKESKÖNYV
E képekhez nem sok hozzáfűzni valóm van, egy kedves ismerős kért meg arra, hogy készítsek fotókat róla. Ez egy valódi műremek, és a kötése csodás. A korabeli mesterek ismerték a mesterségük minden titkát, és még ma is megcsodáljuk az általuk létrehozott szép könyvet. 

Hogyan lettem madár fotós 1

Talán máshol akad valami.

Kaja sehol, bár merre is nézek.

Neveletlen egy varjú mondhatom, még egy károgásra sem méltat.

Első fejezet

Sok évtizede annak és már megrögzött szokásommá vált, hogy bármi célból is mentem el otthonról, nem léptem ki a lakásunk ajtaján a fotografáló masinám nélkül.
Na de ilyen hidegben?
Valamit ki kellett találnom, hogy fotózási szenvedélyem kielégítsem. Ténferegtem a meleg lakásban, és törtem az agyam, hogyan tovább. És mit ád Isten, kinéztem az ablakon, egy régi ismerős tárgyon akadt meg a szemem a lámpaoszlopon, ami odaköltözésünk óta minden nap a sötétedés kezdetétől szórja a világost hajnalig a hazafelé tántorgóknak (itt egy kocsma is van). Nincs is olyan messze az ablakunktól kb. 10-20 méterre, és a lámpatest majdnem szem magasságban helyezkedik el, és rajta egy magányos károgó varjút pillantottam meg. Gondoltam társra vágyik, akivel aztán elkárogatják egymásnak a legfrissebb híreiket. 38. éve lakunk ebben a házban, de csak ezekben a hideg napokban jöttem rá, hogy a lámpatesten és annak vízszintes tartócsövén néha különböző madarak landolnak és pihennek meg.  „a különböző madarak” egy kissé nagyképű megállapítás részemről, mivel eddig csupán csak varjakat és galambokat láttam ott tartózkodni. Onnan figyelnek, nézegetnek, vajon melyik ajtó vagy ablak mögött vannak a mai adakozó kedvű lakók, és honnan dobnak le valami eleségfélét, kenyeret vagy valami mást, amiért néha meg kell küzdeniük egymással. A téma a földön hever, madarakat fogok fényképezni, kiáltottam. A feleségem visszarángatott a valóságba, hogy a talaj négy emelettel lejjebb van, a magas földszintről nem is beszélve, a fényképezendő madarak pedig a lámpavason a negyedik emelet magasságában láthatóak, és nem kellene elrugaszkodnom a valóságtól. Szóval így kezdődött, csak még előtte megtisztítottam az ablak üvegét kívül - belül, a masinát felszereltem az állványra, beállítottam, és hoztam egy széket, mivel nem akartam ácsorogni. Két napig csak ültem, de odakinn semmi nem történt. Na de, a harmadik napon megtörtént a csoda, a szemközti ház hatodik emeletén kinyílt egy ajtó, és kilépett a folyosóra egy háziasszonyféle. Egy közepes lábos volt a kezében, és a korláton áthajolva kikapart abból legalább egykilónyi galuskát, ami még le sem hullott a havas fűre, miközben a galambok már megjelentek és lecsaptak a nokedlira, mint a zuhanóbombázók a háború idején az ellenfélre.  Míg én a galambok szorgoskodását figyeltem, addig két varjú landolt a lámpavason (hogy eddig hol voltak?). Nosza, kezdtem magam biztatni, itt az alkalom a hírnév megalapozására, és nyomkodtam az exponáló gombját, mint egy megszállott részeg az elromlott kapucsengőt. 

Verebek meg egyebek