2010. szeptember 28., kedd

Pesterzsébet MDF piac.








A címbeli témához elválaszthatatlanul kötődik egy személy, kinek nevét illő megemlítenem.
Zacsek Gyula valójában közgazdász, fiatalon az evezés tudományát versenyszerűen gyakorolta.
„A kofás Zacsek”, néven emlegették az emberek. A jelzőt azért ragasztották a neve elé, mert 1989-ben kitalálta az MDF-piacokat, és azok létrejöttében tevékenyen részt vett A szándék az volt, hogy a termelők közvetlen értékesítsék a termékeiket, és kerüljék ki a kupecek, kereskedők árdrágító hatását. A kezdetekben sok MDF piacot találhattunk városszerte, idővel azonban lassan elsorvadtak. A mi tapasztalataink szerint azokban az időkben, az eredeti törekvések csak részben valósultak meg. Ennek bizonyítéka volt, hogy „FA” desodor, zselés szappan, „zöld alma” illatú mosópor, Merido kávé, nyalóka, rágó, és hasonló Bécsben vásárolt, és a kitudja honnan származó Malboro cigi. Az itthon kurrens portékának számító áruféleségekből, több volt látható az összecsukható pultot helyettesítő asztalokon, mint a hazai őstermelők kosarában a krumpli. Ennek oka, a feleslegessé vált gyárak üzemek elbocsátott munkásainak csapatából kialakult kényszervállalkozók tömege volt. Ehhez nem kellet nagy beruházás, csupán egy autó, egy összecsukható camping asztal a hozzávaló ernyővel, és némi pénz az első bécsi bevásárláshoz. Voltak szervezett buszjáratok is a kispénzűek számára, és mivel olcsóbbak voltak, mint az egyéni autós utak, bőven akadt jelentkező. Szakképzettség? Annak követelménye igen sok embert fosztott volna meg attól a lehetőségtől, hogy munkanélküliként jövedelemhez juttassa családja, netán a saját maga eltartásának költségeit fedezze. Talán viccesen hangzik, de hasonló látványban részesülhet, az a kíváncsi, aki ma ellátogat egy hasonló piacra, amire az van ki írva „kínai”.
A mellékelt képek egyikén a pesterzsébeti MDF piac látható, mondhatnánk madártávlatból, de a valóságban egy ház kilencedik emeletének balkonjáról készült a fotó 1993 -ban.
A második, és a harmadik fotó az utolsó épületek látványának maradékát örökíti meg, és igen jól szemlélteti a változásokat.
Majd háromévi keresgélés, kutakodás után jutottam el a győzelemig, hogy az erzsébeti MDF piacról készült 1 darab fotóval gyarapodjék a gyűjteményem, és megoszthassam a látványt másokkal is.

Tisztelt képgyűjtők, aki rendelkezik hasonló erzsébeti felvételekkel a piacról, kérem, tegyék közkincsé mindannyiunk számára. A gyűjteményem és felvételeim, nyilvánosak, mindenki számára elérhetőek, mert mi értelme lenn annak, ha csak én láthatnám.
A fotó készítője: Prommer Béla, akinek köszönettel tartozom, hogy a képet a rendelkezésemre bocsájtotta egy szkennelés erejéig.

2010. szeptember 26., vasárnap

A Parkőr I.

Talán sokan emlékeznek az „Égígérő fű” című filmre, melyben az aranyos nyugdíjba vonuló parkőr szerepét Poldi bácsit, Rajz János alakította a filmben, — „jaj az a szép zöld gyep, jaj az nagyon fog hiányozni nekem" mondogatta. Nem is oly régen megtaláltam a Rajz János alakította parkőr képét valahol, és eszembe jutott egy másik kerület, egy másik park őre, kinek emléke szintén kedves maradt a mi számunkra.
A „Mi” a
gyermekkori barátok, és jómagam.


A hely, egy másik kerület központjának közismert tere volt, közepén egy hatalmas templommal, sétányain kopott padokkal, és köztük füvesített részekkel, ahol napközben a hivatalos közeget egy parkőr képviselte, aki egyenruhát viselt a hozzá illő sapkával. A sapka formája, nem sokat változott az 1945. évi nagy világégés előtti viselet óta, és az utána következő évek alatt. Sétabotja is volt, de ne gondoljátok, hogy valami hétköznapi civilek számára gyártott, és boltban kapható divatozás céljára használatos. Nem. Ezt a ruházatához illő, hivatalos jelképnek számító munkaeszköznek is nevezhetnénk. A fogantyú kézbe illő szabályos, akár a többi sétabotnak, csak ami utána következett az volt rövidebb a kelleténél, de a hiányzó részt, a végét, valamiféle szurka-piszka szerűséggel pótolták, amit valójában egy vastagabb kihegyezett drót képviselt. Hivatalos sétái közben néha belebökött az eldobott cukorkás papirkák darabjaiba és az eldobált csikkekkel együtt, az őszi lombhullásig még a ritkán hulló faleveleket is felszedegette vele, és amikor a szurka-piszkára már nem fért több, akkor elsétált a szemetes kosárhoz és letisztította a botja végét. Mi is kijártunk naponta a térre, csak éppen nem a hivatalos ügyek intézése céljából. A gyerekszoba hiánya volt az oka. Mi azt, csak hírből ismertük, ezért aztán a tér lett a gyerekszobánk, igaz az ismereteinkből imitt-amott, egy-egy bekezdés hiányzott, de élettapasztalattal, egy kicsit jobban el voltunk látva a kelleténél. Azért a sors részben kárpótolt minket, voltak közöttünk valódi gyerekszoba tulajdonosok, igazi és valóban csinos, németül beszélő nevelő növel. Ezek a fiúk a jó neveltség, és a műveltségi ismereteiket két kézzel szórták elénk, csak fel kellet csipegetni őket. Én olyan szorgalmas voltam a 10 vagy 12 évemmel, hogy mindenáron különórákat akartam venni a Franciska kisasszonytól, aki egyik barátomat tanította, de sajnos nem kaptam tőle ösztöndíjat. Pedig én, hogy szerettem volna valamit tanulni tőle. Valójában mit? Azt én már nem tudom, de valamire csak meg tanított volna, hiszen fiatalon még fogékony az ember. Óriási erőfeszítés, és töretlen akaraterőm segítségével, sikerült annyit megtanulnom németül, hogy csókolom a „kisztihandját” kedves Franciska kisasszony. Azután már csak így köszöntem minden találkozásunk alkalmával azt gondolván, ezzel imponálok a hölgynek. Egy alkalommal, már-már azt hittem itt a nagy lehetőség, hogy csókkal illessem a hölgy kacsóját, amikor is megállt mellettem, és én bátorító mosolyt véltem felfedezni ajkai vonalán. Szerencsémre mielőtt még a keze után kapkodtam volna, újra felemeltem a fejem a tekintetét keresve. Mit mondjak, a hölgy tekintete elsiklott a fülem mellet, és távolabbra fókuszált csodás szemeivel. Megfordultam, kíváncsi lettem, mi is lehet az, ami ennyire a felkeltette figyelmét? És mit látnak szemeim, azt a vén Pista urat a szomszéd házból, aki talán már a 23.-ik évét is elhaladta. Flancos gojzer varrott cipővel a lábain, az akkor divatba jött csőnadrág, elegáns kétsoros zakó, fehér ing, csicsás nyakkendő, és a haja brillantinba úszott. Franciska rebegett felém egy Pá-aranyost, és szinte trillázva suhant el a Pista úr irányába. Fel is tettem a kérdést magamnak, mit szerethet egy ilyen aranyos nő, egy ilyen vén palin.

Amint túljutottam a csalódás okozta krízisen, a második rész következik.

2010. szeptember 19., vasárnap

Pesterzsébet Emléktábla avatás







Volt egyszer egy vasútállomás, melyből napjainkra csupán egy tábla, és egy rakás beton maradt.
Kaptam egy meghívót, 2010.10.17. napjára, de ha nem kapok, akkor is mentem volna. Mindenképpen részvevője kívántam lenni annak az ünnepélyes pillanatnak, amikor lerántják a leplet a valamikori állomás emlékére készített emléktábláról. Még szerencse, hogy nem volt bekerítve a terület, mert képes lettem volna a kerítésen átmászni, és amilyen szerencsés manus vagyok, biztos beleakadt volna, egy nem létező rozsdás szögbe a nadrágom. Meglepetés nem ért, amikor a vendégek között Ráday Mihály személyét fedeztem fel. Ő próbált meg segíteni az épület megóvásában, sajnos az akkori MÁV illetékesek, nem méltányolták törekvéseit. és kerületünk sem tehetett többet, a történtek ellen. A köszöntőt: Árki Sándorné Kápolnási Magdolna mondata el, majd Szabados Ákos, Pesterzsébet polgármesterével együtt, leleplezték az emléktáblát. Az emléktábla a helyére került, és mi köszönetet mondunk a Városvédő Csoport elismerésre méltó eredményes tevékenységékért. 

Az avatás, és állomás képei itt láthatóak

2010. szeptember 16., csütörtök

Gyűjtőknek 1


Csak két kép, de hát nem találok minden nap egy kosár régi fotót. (sajnos) Én nagyon szeretem nézegetni őket, és a javításukra is jut egy kevés idő. Remélem másnak is van ilyesfajta szenvedélye, nekik, és mások számára is szeretnék örömet okozni.

2010. szeptember 15., szerda

Pesterzsébeti Városvédők.



Mielőtt sor kerülne a valamikori Erzsébetfalvi MÁV vasútállomás emlékére készült tábla elhelyezésére, és átadására, szeretném fotón bemutatni tevékenységük egy régebbi sikerét azok számára, akik eddig még nem látták, nem ismerték a temetőben elhelyezett emléktáblát. A táblán olyan neves személyiségek nevei szerepelnek, akik sokat tettek Erzsébetfalváért, és a temető területén találhatók sírjaik. Sajnos, csak a fotó feldolgozása közben jutott az eszembe, hogy ott jártamkor, talán illő lett volna egy szál virággal tisztelegni emlékük előtt. A következő alkalommal bizonyára megteszem.


Helytörténeti klub






A Csili helytörténeti klubjának a 140 év - 140 kép címmel rendezett előadás második részét, kedves ismerőseim társaságában látogattam meg a tegnapi napon. Nem voltunk kevesen, mivel a sorok között, csak egy-egy szék árválkodott felhajtott ülőkével. Kökény Sándorné Kalmár Veronika bevezetője, jó hangulatot teremtett az előadás kezdete előtt, amit figyelmesen hallgattunk végig. Ezek után az előadók belevágtak. Én készítettem egy-két felvételt az otthon maradottak számára, hogy könnyebb legyen elképzelni, az előadás és a helyszín látványát.

2010. szeptember 13., hétfő

Utazás az ütközőn






Élve a korabeli szóhasználattal ez volt a „TUJÁZÁS”, melynek gyakorlása két okkal volt indokolható. Elsősorban takarékossági szempontokból, a második pedig agyament ifjak bátorságpróbája, amit kiegészítettek a menet közben a villamos lépcsőjéről való fel, és leugrálással. Volt egy harmadik is, de azt a kényszer szülte, a csúcsforgalom. Ilyenkor általában lógtunk a lépcsőn, és az ütköző sem marad árván az utasok sokasága miatt Az egykori villamosok nem rendelkeztek záródó ajtókkal, csupán kézzel felhúzható rács védte a kanyarokban a nem kapaszkodó utasokat a kizuhanástól.. A kalauzok pedig szívós edzett emberek voltak, bármilyen sokan is voltunk, mindig átküzdötték magukat a tömegen, és lyukasztották a jegyeket szorgalmasan a kocsi másik végéig, és ezt ismételgették egyik megállótól a másikig oda, és vissza. Képzeljétek szegény édesanyám lelkiállapotát, amikor az a drága jó Bözsi néni a szomszédasszonyunk rikácsolva elújságolta neki, hogy már másodszor látom azt a rosszcsont fiát a villamos ütközőjén utazni. Két megjegyzést fűznék a dologhoz: 1. Nagyon megszerettem Bözsi nénit. 2. Amikor eszembe jutottak édesanyám bánatos tekintettel a szemében, hozzám intézet szavai: „Megkérhetlek arra, hogy ne okozz nekem több álmatlan éjszakát”, akkor a következő megállónál leszálltam és gyalog mentem tovább. Az ebből kifolyólag látott, és tudomásomra jutott balesetekre nem szívesen emlékeznék vissza.
A szemléltető ábrákat az 1929. évben kiadott Rendőrségi Zsebkönyv tartalmazza.

2010. szeptember 11., szombat

A királyné meghalt



Mikszáth Kálmán írása az Országos Hírlap első oldalán. 1898, vasárnap, szeptember 11-én. Érdekes egybeesése a szomorú írásnak, hogy 112. éve szintén vasárnap, és szeptember 11. volt.

Genf, sze
ptember 10.
A királyné gyilkosa Lucheni párizsi születésű olasz anarchista, a merénylőt a parton elfogták. A kihallgatása során azt mondta - Azt hiszem, jól találtam. Alkalmasint halálos volt a döfés. Az őrszobán a gyilkos azt vallotta, hogy foglalkozás nélkül lévő anarchista és nem a munkások, ha nem a gazdagok ellen tör.

A gyászhír Budapesten.
(csak összehasonlítás képen, a mai hírközlési viszonyokhoz) Este hét óra lehetett; amikor az első hírek szárnyra keltek és néhány perc múlva úton-útfélen csak a gyászesetről beszéltek. A lapok szerkesztőségeiben megszólalt a telefon, százan és százan tudakozódtak: - Igaz-e, hogy a királynét megölték, Hol? Mikor? Az „Országos Hírlap” szerkesztősége előtt csak úgy hullámzott a nép. Mikor jelenik meg a különkiadás?
Bécs:
A Praterben sétáló közönség este hat-órakor, különös módon értesült a katasztrófáról. Egy fiatalember hajtott ki kocsin és egyszerre a legnépesebb helyen a közönség közt teremve, elkiáltotta magát: - Die Kaiserin ist ermordet! - A királynét megölték! Abban a pillanatban rendőrök ugrotta hozzá, és be akarták kísérni, mint valami közveszélyes őrültet.

2010. szeptember 10., péntek

Szomorú évforduló





Az első hír Budapesten.
Érdekes, hogy miképpenn indult el Budapesten a hír. Valami előkelő börze-ember kapta Bécsből a telefon-értesítést, de ez még csak úgy szólt, hogy valami nagy szenzáció történt. Hogy mi, azt a börze-ember nem tudta meg az izenetből. Falk Miksához fordult tehát s azt kérdezte tőle, hogy van e valami szenzáció, ami Bécsből jött? Falk azt felelte, hogy semmi. De egy kis nyugtalansággal sietett fel a szabadelvű klubba, hogy maga is kérdezősködjék. Ott sem tudtak még semmiről. Mikor azonban Falk Miksa visszament a szerkesztőségbe, ott már várta egy telegramm, mely értesítette a rettenetes katasztrófáról. Most indult meg csak a hír tovább. Falk megtelefonozta a szabadelvű klubba, onnan Josipovich horvát miniszter a miniszterelnöki palotába. De itt a hír, egy pillanatra megakadt egy irodatisztnél, aki nem merte a munkába merült miniszterelnököt a valószínűtlennek hangzó hírrel zavarni. Bánffy ugyanis egész délután dolgozott. Az irodatiszt végre még is elszánta magát s bekopogott a miniszterelnöknél. Kegyelmes úr, a szabadelvű körből azt telefonozzák, hogy a királyné ő felségét meggyilkolták. Bánffy Dezső, az első pillanatban nem tudott a helyéből megmozdulni. Csak nézett az irodatisztre, aki a rettenetes hírt maga is reszketve mondotta.
A teljes cikk, az Országos Hírlap 1898. szeptember 11. számában olvasható.

2010. szeptember 8., szerda

Emléktábla



Elkészült az emléktábla. A városvédők szeptember 7-én rendezett vetítéssel egybekötött összejövetelük alkalmával, megtekinthették az emléktábla öntésének munkálatait. Azt gondoltam a hírrel kapcsolatban, hogy érdemes ismét előkeríteni egy régebbi bejegyzésemet, újra elolvasni és átgondolni az akkor írtakat, és ajánlom azok számára, akik esetleg akkor nem olvasták. A felső kép, ahogyan a békák látják.

2010. szeptember 4., szombat

Söprik az utcát 2

Az a jó sok drága Kőbányai, mind szétfolyt az aszfalton. Az összes torok kiszáradt a környékbeli kocsmákban. A mára már történelmi eseménnyé váló malőr, 1965. év, május havában történt a Szt. István körúton a Vígszínház közelében. Sokunk számára kik éppen arra jártunk, emlékezetes maradt a rengeteg összetört sörösüveg látványa, és az a rengeteg lé, csak úgy értelmetlenül folydogált a kanális rácsa felé, aztán a mélybe. Talán még szomorkodtam is, együtt érezvén a sok sörisszával, akiknek szintén megfordult a fejében, de bepiálnánk, ha mi lennénk a kanális.

fotó:Friedmann Endre

2010. szeptember 2., csütörtök

Söprik az utcát.... (hofi)

…..talán a kép adta az ötletet a szöveghez?
Vicces dolog volt az infláció maradéka a sok értéktelen papírp
énz, srk az emberek, mint a jókedvű bohém szilveszterkor a cigaretta hamut a kabátja fazonjára. Volt belőle bőven.Rengeteg munkát adott az egykori utcaseprőknek, mire végre befejezték a takarítást. Aztán jött a szucilizmus, és papír hiánnyal magyarázták, ha kevés újságot nyomtak, mert ugyebár az is néha (sokszor), hiánycikk volt. Emlékszem, ha valami szenzációs dolog történt, pl. „Felborult a söröskocsi” vagy „jegyüzért fogtak a Corvin-mozinál” ami nem volt több 5-10 sorban megírt hírnél, mégis, szétkapkodták az emberek az újságokat. Ilyen esetek alkalmával az újságosnál a következő szójátékot hallotta az ember; Kérek egy Esti Hírlapot. Nincs már Estim elfogyott, szétkapkodták elfogyott – Nincs már Estim elfogyott, szétkap….. – „harsogta” rekedt hangján az újságos. Azért nem írtam rikkancsot, mert azt nem engedték, hogy valaki hangosan nyomja a szöveget az utcán. Rövid ideig volt egy kivétel a 60 -as vagy a 70 -es években az ASTORIA szálló sarkánál. Egy jó pofa újságárus emberke, aki nagy forgalmat bonyolított azzal, hogy ruhaszárító csipeszekkel feltűzdelte a ruhájára az újságokat. Sok esetben alig látszott a pasas feje a sok újságtól. Az egyik keze tele az akkori kurrens lapokkal, Esti, Füles, Nők Lapja, a másik kezével pedig a pénzt kezelte, és mindenféle jópofa szöveget kántált. Az újság hírek címei, és a cikkek tartalma adta számára a szöveghez anyagot. Pl. „jegyüzért vettek őrizetbe a nyomozók a Corvin-mozinál, árdrágítás és jogtalan haszonszerzés címén”, - „Repülős Gizi ismét szabadlábon” stb. Ekkor, valami ügyeletes illetékes kulturális túlbuzgó, megállapította, hogy ez egy „imprielista”, „kapitalizmusos” nem kívánatos jelenség, ami nem illik a „szocilistás” embertípus magatartásához. Az újságos engedélyét bevonták és valamilyen címen eljárást is indítottak ellene. Hosszú ideig nem volt munkája, állítólag belebetegedett szegény.A valóban megtörtént esemény kimenetelére már nem emlékszem. Az biztos, hogy a történetet valaki megírta, mivel sok újságíró, és sokan mások a védelmükbe vették az újságárust, sajnos kevés eredménnyel. Akkoriban egy ritka színes színfoltja volt Budapestnek. Sokszor vásároltam nála Estit. Valahol bizonyára megtalálható a történet részletes leírása.