Mamuska Albuma kettő…

..... a folytatás.

Viczkó Vilma, kit idősebb korában Mamuska becenévvel ruháztak fel, 1888 vagy 89 ben született, talán egy évet tévedek, de hitem szerint ennyi megbocsájtható. Az elbeszélések szerint, jómódú polgárcsalád leányaként látta meg a napvilágot, jó neveltetést kapott, és nem szenvedett hiányt semmiben. Édesapja Viczkó Pál a „Bor és Sör-Ház a Vígmozdonyvezetőhöz” címzett vendéglő tulajdonosa volt Erzsébetfalván a Soroksári út 11. sz alatt az 1890-es évek végén, és az 1900-as évek kezdetén. Sajnos csak fotók, és elbeszélések formájában szerzett információk alapján írom e sorokat. A volt víg mozdonyvezetők, és az egykori vendégek már egy jó ideje nem mesélhetnek, mert valami mennyei korcsmában, ha arrafelé találni valami hasonlót, szürcsölik, kortyolgatják a mennyei nagyfröccsöket ráérősen, hiszen az időnek nincs jelentőségét odafenn. Az ismereteiket nem áll módjukban megosztani velem, és különben is minek, a beutalóm nekem is meg van, csak idő kérdése és ott leszek én is. Akkor majd mindent elmondanak, részletesen választ adnak a kérdéseimre, hiszen időnk lesz bőven. Így hát jelen pillanatban csak annyi a dolgom, hogy azt a kevés ismeretet, tudnivalót kell csak leírom, amit eddig mások elbeszélései révén hallottam és a tudomásomra jutott. Szólítsuk Vilmácskának Mamuskát, hiszen most éppen leánykorban van, és korának megfelelően szerelmes lett valakibe, de nagyon. Ez igaz történet, bár kissé szomorú és a befejezése… hát, ezt majd eldönti az olvasó. Szerintem szokatlan és bizarr, én még nem hallottam hasonlóról. Ki volt az ifjú, rejtély, csak annyit tudunk, hogy a családja rangon alulinak tartotta az illetőt, és nem járultak hozzá, hogy létrejöjjön a frigy, a házasság létrejöttét megtiltották, mely a találkozásokat is értelmetlenné tette. Volt valaki, aki viszont Vilmácskába volt szerelmes, nem más, mint az album lapjain szereplő Jerusse Ferenc aki elhalmozta kedvességgel, ajándékokkal és rendkívüli odaadással viseltetett iránta. Évek multával összeházasodtak, de Vilmácskát a körülmények kényszeríttették a házasságba. A Feri mindig kéznél volt, szerelme határtalan, és minden áron Őt akarta, így hát más választása nem lévén hozzáment feleségül. A dolog a Viczkó-család tagjainak is megfelelt, és mivel a leányuk a rangjához illő férjhez jutott, így az esküvőt is méltó keretek közt a társadalomban elfoglalt helyzetükhöz illő módon tudták lebonyolítani

Folytatást sajnos még nem írtam le, de igyekezni fogok.

Állat bemutató.....2

.....ő is ott volt látható.

"A Portre" címet adományoztam a képnek, hogy Racka úr, vagy Rackáné nagysasszony azt nem tudom. Ki a fene látja ekkora gubancos bundától, hogy van e himbi-limbije vagy nincs. Így aztán képtelenség megállapítani, hogy fiú e, vagy leány?

Állat bemutató.....

....pesterzsébeti ünnepi látványosság.

Mit gondoltok, ha én egy ekkora hajjal beállítanák egy fodrász szalonba egy fazonigazításra, mennyit fizetnék?

Nemzeti Színház....

.....és környezete.

Még jó, hogy megtaláltam az elfeledett képet, most legalább elgondolkodtam milyen szép is volt, meg jó is, az a drága napsütés.

Gubacsi Határ Csárda...3

Megjegyzés:
Az itt látható kép az úgynevezett ferrotípia, az 1850 -es években felfedezett felvételi technikával készült. Az erre a célra szerkesztett-fényképezőgéppel készítették a felvételt és az előhívást is. A kép zselatinos emulzióval bevont bádoglemezre került, európai népszerűsége 1870 -re tehető, és a barnára lakkozott hátú ferrotipíák az 1930-as évekig voltak divatban. Ezek a masinák, a mai Polaroid gépek ősei voltak. Vicces szóval, bádog fotóknak is nevezhetnénk az ilyen felvételeket. Valójában azok is voltak.

James
Ettvel Zoltán kiegészítő megjegyzése, a gyilkossággal kapcsolatban:
A meggyilkolt Balogh László Üknagyapám 1820. szept. 08.-án született Kunszentmiklóson, és ha 54 éves korában gyilkolták meg a Gubacsi Határcsárdában, akkor 1874-ben kellett lennie az esetnek, de mindenképpen tehát 1860 után és 1874 között kellett lennie a dolognak.
Megjegyzés:
Balogh Nándor ravatalozási és temetési költségeihez:

Schröder úr számlája a ravatalozás és a temetkezés költségeiről. Az illeték
30 fillér (egy nagyfröccs ára) ez nem sok, de az 1016 korona, nem kevés.Kérés:
Érdeklődéssel várunk olyan megjegyzést, amely valamelyik korabeli újság e témával kapcsolatban írt tudósításáról közöl információt számunkra, mivel igen kevés ismerettel rendelkezünk. kiegészítés:
A Kunszentmiklósi Nyakvágó csárda a nevét egy gyilkosságról kapta. 1801 júniusának utolsó napjain szerelem féltésből, gyilkos kéz vágta el a kocsmárosné nyakát.
james.

Gubacsi Határ Csárda 2.

….. Ettvel Zoltán írása.Egykor Pest városából „kijövén” a vándorok-lovasok egyszer csak útelágazáshoz értek, az akkori Surcusar (Soroksár) határához, azaz a Soroksári út-Határ út útelágazáshoz. A Soroksári út mellett egy régi Csárdát találtak, ahol kedvükre fogyaszthattak, ehettek-ihattak. A Csárdát az őseink elmondása szerint 1550 körül építették, eredetileg török őrház céljára szolgált. Buda 1686-os felszabadítása és a törökök kiűzése után átalakították pesti-soroksári Határcsárdává.

A Határcsárdát (Gubacsi Csárda) az 1850-es évek végétől egészen 1924-ig a Balogh család üzemeltette. A mellékelt képen ezt az egykor jól ismert Határcsárdát látjuk. A képet 1909-1911 körül készítette a tulajdonos Balogh Nándor legfiatalabb fia, Balogh Zoltán Nagyapám, mint műkedvelő fotós fiatal korában. A mellékelt többi képet is volt családtagjaim készítették. Az egyik képen a csárda elől nézetét látjuk, a kép baloldalán az akkori Soroksári úttal Pest felé, ahol ekkor többségében még lovas szekerek jártak. A Határcsárdától jobboldalra esik a Határ út, Erzsébet-Kispest irányába. A képen a csárda a bejáratánál látszik a régi stílusú fakeretes esőfogó bejárat, látható a régi fa léckerítés, valamint a lovak „parkolására” szolgáló lókikötő facövekek is megjelennek. A csárda előtt nagyobb bazaltkövekkel kirakott út és behajtó-rakodótér is volt. A csárdához egyébként jelentős hátsó gazdasági udvar is tartozott kerttel, istállókkal, gémeskúttal. Nagyapám elmondása szerint jókat labdáztak a hátsó udvaron, valamint a hordókkal rendszeresen rendeztek hordógurító vetélkedőket. A többi képeken is főként családtagokat látunk, bejáratnál, udvaron, istállóknál. A csárda egyik fotóján, ahol szintén részben tulajdonosok láthatóak, látszik a bejárat felett a Határcsárda akkori tulajdonosának neve is: Balogh Nándor, odébb a házszám, a Soroksári út 166. szám. Akkoriban a jelentősebb vállalkozókat, iparosokat a saját házukban-rezidenciájukban ravatalozták fel, így amikor Balogh Nándor 1911-ben meghalt, őt is a Határcsárdában ravatalozták fel. A temetési ügyek intézésére egyébként Dédnagyanyámhoz a Schröder úr, az akkori híres erzsébetfalvai temetkezési vállalkozó személyesen jött el a Határcsárdába, a temetési ügyek intézése végett.Szeretném még említeni, az ablakok mindenhol rácsozva voltak, ugyanis sokszor megjelentek akkortájt is rablók-betörők, így például Üknagyapámat, Balogh Lászlót 54 éves korában itt gyilkolták meg és rabolták ki útszéli rablóbetyárok az 1860-as évek végén. Az 1924-as évek után másik tulajdonosok a csárdát kissé modernizálták, a fakerítést a csárda elé helyezték, a fabejárati részt lebontották, leegyszerűsítették. Egy időben Dél-Pesti Fináncház funkciót is ellátott. A csárdát 1936-ban bontották le, élt összesen 386 évet.. Gondolom, érdekes lehetett egy ilyen régi épület lebontása pincétől-padlásig a hozzá tartozó különlegességekkel, sajnos akkor már más tulajdonosoké volt az épület. A csárdát főként azért bonthatták le, mert 1936-42 között megépítették a csepeli HÉV összeköttetést ill. megindították a Pesterzsébeti-Csepeli HÉV járatot a Csepeli-Gubacsi Híd felé. Később a szocialista rendszerben a Határcsárda helyére, pontosabban a csárda végében kezdődő fakerítés északi csücske körül Detoxikáló Intézet (Kijózanító Állomás) létesült, ami aztán megszűnt. A csárda helyén aztán az 1970-es években autóparkírozó létesült. Napjainkban OMV benzinkút található az egykori Határcsárda helyén.Összeállította a régi Balogh-ok unokája:

Ettvel Zoltán

Gubacsi Határcsárda 01

……kíváncsiság.
Mindig furdalta az oldalamat, hogy hol is volt a csárda, hol van az a hely, ahol a Pest-felől érkező vagy oda utazók a szomjukat oltották, egy  gallér mögé küldött kis, vagy nagyfröccsel. Keresgéltem mindenféle leírások között, de csupán egy térképet és egy 1930-as évek táján a Csárdáról készült fotót találtam más egyebet nem. Azután jött a véletlen, és annál is több ismeret közelébe kerültem, mint amire valaha is számítottam. A valamikori csárdát bérlők egy leszármazottja Ettvel Zoltán vállalkozott arra nem könnyű feladatra, hogy szerény ismereteit a csárdáról és őseiről leírja, és ismertesse a történetet velünk olvasókkal. Az én vállalásom csupán annyi, hogy a régi, egy kivételével igen rossz minőségű és fizikailag rongálódott fotókat igyekeztem nézhető képpé varázsolni, amit több, de inkább kevesebb sikerrel oldottam meg.
-
       Mi a csárda?
Mondhatnánk, hogy kocsma-korcsma kinek miképpen melyik kifejezés rögzült az agyában, és vált megszokottá a környezete hatására. Települések szélein, a pusztákat átszelő utak mentén, istállóval a lovak számára, fedett szín a kocsik és szekereknek, étel ital a betérőknek kik csárdásoknak nevezték a tulajdonosokat. Hát ez a CSÁRDA, maga a szó szerb-hovát közvetítésű jövevényszó, mely szó használatáról 1775 –től van írásos adat. Elnevezésük általában attól a helytől származott, ahol álltak, például a mi esetünkben a Gubacsi Határ Csárda, vagy az ott történt nevezetesebb eseményről, mint a Nyakvágó Csárda Kunszentmiklóson, mely a nevét az 1801-ben történt bűnesetről kapta, amikor a csaplárné nyakát szerelemféltésből elvágták. A csárdák az országunk jellegzetes létesítményei voltak, sok romantikus történet kapcsolódott hozzájuk. A korabeli hírlapok cikkeihez, írásaihoz szolgáltattak kitűnő anyagot, de a 19. század csárdáinak világa a szépirodalom művelőit is megihlették, valamint az idegen országbeli átutazók útleírásainak is kedvenc témája volt. Az egyszerű népek, a parasztemberek is szívesen időztek a csárdákban, ott beszélték és hallgatták egymás értesüléseit, tájékozódtak a környék eseményeiről, távolról jött emberek elbeszélései pedig hírforrásként szolgáltak a nagyvilágban történtekről. Mára minden megváltozott, a közlekedés, a hírek áramlása, szóval egészen másképpen utazunk, és tájékozódunk a világ dolgairól. A Csárdák feleslegessé váltak, megszűntek lepusztultak, csupán azok maradtak meg, melyeket még a  csárdát kedvelő emberek látogatnak. Mivel mi magyarok kedveljük a csárdákat nekem az a véleményem, hogy még jó ideig látogatói leszünk az intézményeknek, és imitt-amott, legurítunk egy-egy korsóval a pusztai sült után.
Nincs tudomásom arról, hogy régebben  a Gubacsi csárdáról  valamiféle írás született volna.

Mindenkinek.....

.... és sok csomagot, tele minden jóval.

Mamuska Albuma.

.....én egy mázlista vagyok.

Ha akarom, ha nem, a történet végével kell kezdenem, mivel számomra az a kezdet. A „Mamuska”. Több alkalommal is hallottam a számomra furcsának tűnő megszólítást. A Mamuska így, a Mamuska úgy. Bár ismertem a megszólításnak ezt a fajtáját, de az én gyerekkori környezetemben nem volt általános. Felnőttként a családon kívüli tiszteletreméltó idősebb hölgyek számára kijáró és fenntartott ritka megszólításnak számított. Az illető hölgy, bár magas kort élt meg, 96 éves korában,1985.ben tért örök nyugalomra, sajnos nem volt módom életében ismerni, és jóval a halála után figyeltem fel a Mamuska szóra, és támadt fel az érdeklődésem, hogy tulajdonképpen kit is takar ez a kedves szeretetteljes megszólítás. Ismeretlenül, tiszteletet éreztem egy általam nem ismert valaki iránt, csupán a megszólítása alapján. Mutattak ismerőseim egy fotót melyen egy törékeny idős nénikét láttam, kinek ráncok sokasága borította arcán szerény optimista mosollyal, és nyugodt tekintettel nézett a fényképezőgép optikája felé. Több kép nincs? Kérdem én. És akkor a kezembe nyomtak egy csodás fotóalbumot, ami 100 éves is lehet, de inkább több. Valamikori kiváló mesteremberek szorgos keze munkájának eredményét tartottam a kezemben, és meg csodáltam egy remekművet, iparos mesterek, a könyvkötő, rézműves, fotográfus alkotta munkát, inkább alkotását. Ma már csak kevés mesterember, nagy részben főleg ipaművészek ismerik e szakmák titkos mesterfogásait, (gondolom én), és ilyen tárgyak előállítása és hétköznapi használata a mai körülmények között nem lenne valami olcsó mulatság. Ekkor eldöntöttem, hogy e ritkaságot, az albumot, a fotók látványát mások számára is lehetővé teszem. Bár nem sok kép maradt, mégis érdemes egy pillantást vetni rájuk, a felvételek beállítása, a képek minősége, a fotográfusok szakértelmét dicséri. A képekhez tartozó és kapcsolódó történetek nem mindegyike ismert előttem, a mások emlékezetében fenn maradt emlékképek foszlányait igyekeztem összegyűjteni, és egy pár szóban leírni. A történet egészét, csak részletenként tudom közzétenni, mivel a feldolgozás lassan halad, főleg a kevés információ, és a még kevesebb szemtanúk, (vannak még?) felkutatása.

Előzetesként mellékelek, egy-két általam készített fotót az albumról.
Folytatása köv.

Csak egy kérés….

…..felkérés az olvasóimhoz.
A Gubacsi Határcsárda 1683 – 1936 történetének eddig nem ismert részleteiről is olvashatók lesznek rövidke részletek a volt tulajdonosok leszármazottjának tollából. Ezzel kapcsolatban egy felhívással fordulnék az olvasóimhoz, hogy az 1860-as évek végén esetleg 1870 –es évek elején Balogh László a rablógyilkosság áldozatával kapcsolatban, ha valaki valamiféle leírásra lel régi újságok lapjain, kérem, jelezze. Én csak egy Krúdy mondatot találtam, „…… megölték a Határcsárda bormérőjét”. Bizonyára rossz kérdéseket írtam a keresőbe. Egy korabeli újság, bűnügyi krónika rovatából keresünk az esetről írt tudósítást. Azokban az időkben TV nem lévén, igen részletes és kimerítő tudósítások születtek az újságírók tollából, és abban reménykedünk, talán megismerhetjük mi is történt a valóságban.Mindenki esetleges fáradozását előre is köszönjük.A következő bejegyzés, már a Csárda történetéről fog szólni.

Jutagyár......

.....még egy kép.

Végre látom mi is lehetett belül, mert én még soha nem jártam jutagyárba. Ez most egy jó érv, és rögtön meg is kérném a volt Jutásokat, hogy a sublót fiókokat húzzák ki, hátha találnak benne régi fényképeket és az sem baj ha megsárgultak, még akkor is érdekes nézegetni való lesz mindenki számára.

Jutagyári megálló.

Juta és Kenderipar Rt.
Valóságos kis községet képez a helybeli gyáriparnak ez a vezértelepe.

A gyár 1905-ben alakult, közel a soroksári határhoz. Mintegy 800 munkást foglalkoztat állandóan. A gyártelepen a munkások részére lakóházakat is épített. A munkások száma jelenleg 120. Az üzemekben 3240 darab finom orsó működik, naponként 12.000 kg. Nyersanyagot dolgoznak fel, nagyrészt keletindiai jutát. A gyár fonó, szövő és varróüzeme kész zsákokat szállít. Kisebb mennyiségben fonal, illetőleg emballage szövet is eladásra kerül. Az Észak-amerikai Egyesült Államokban, Syriában és Palesztinában is van piaca. A gyárnak saját villanytelepe és vízvezetéke van. Tűzbiztonsági berendezése elsőrangú. Figyelemreméltó, hogy az igazgatóság sporttelepet is létesített. A vállalat élén Zemnitz Károly műszaki igazgató áll, aki a gyárnak már az építkezésében is részt vett és aki attól kezdve jelentős tevékenységet fejt ki nemcsak szakmai vonatkozásban, hanem más gazdasági, munkásjóléti stb. irányban is.
Idézet: Magyar Városok Monografiája
Pestszenterzsébet 1936